Enthüllung der Vergangenheit á la Szabo (Múltfeltárás Szabó módra). Szabó contra Bölcskei

A múltra hivatkozás kétélű fegyver. Ezért a múlt néhány tényét vizsgáljuk meg kissé behatóbban.

Szabó István püspök úr a Géczy Lajos által 2009. május 20-án készített interjúban így nyilatkozik az átvilágítósdiról, amelyet ő szorgalmazott: „örülök, hogy Zsinatunk végre elővette a kérdést, és igen fontos dolgot mondott a múlt feltárásáról”. Ez úgy hangzik, mintha neki nem is lenne múltja, mintha ő maszületett bárányként tisztán állna a röntgengép elé.

„A mai magyar közéletben nagyon könnyű az egyházakat bármivel is lejáratni. Ez bekövetkezhet, ismétlem, de mi saját magunknak és legelső sorban az utánunk jövő nemzedékeknek tartozunk azzal, hogy ezt a kérdést megpróbáljuk rendbe tenni” – olvashatjuk ugyanebben a püspöki interjúban. Ez az általánosító és közhelyes csúsztatás azt a látszatot kelti, mintha a mai közéletben „az egyházakat bármivel” könnyű volna „lejáratni”. Holott épp arról van szó, hogy ma olyan vezetőknek nagyon könnyű lejáratni az egész egyházat, akik taktikáznak, helyezkednek, naivnak láttatva magukat, a háttérből irányítanak. Vagyis manipulálják – elsősorban, de nem kizárólag – az egyházi közvéleményt.

Hogy éppen Szabó püspöknek ne lenne múltja? Mármint „rovott” múltja, mint riválisának, a Zsinat lelkészi elnökének?

Ha Szabó püspök nem szennyezte be magát a rendszerváltás előtti hatalommal való intim kapcsolat által, akkor hogy kerülhetett ösztöndíjjal a késő Kádár-korban (a '80-as években) az USA-ba, ami egyházi emberek között akkor még ritkaságszámba ment? Ilyesmi aligha volt lehetséges ellenszolgáltatás nélkül. Ezt a kérdést az érintett így kerüli meg: „Tréfásan talán azt is mondhatnám, hogy vagy elkerülte a személyem a hálózatok figyelmét, vagy nem tartottak annyira fontos és jelentős személyiségnek, hogy foglalkozzanak velem.” Az Állam- és Egyházügyi Hivatal a diktatúra idején nem volt olyan vicces intézmény, és tréfálkozni sem azokkal támadt kedve, akiket ösztöndíjjal Nyugatra exportált. Pláne a hidegháború éveiben egy USA-beli ösztöndíj nem számított az akkori rendszer számára tréfadolognak. Már maga a kijutás lehetőségének a ténye, az engedélyeztetés (vízumigénylés!) sem volt természetes mechanizmus akkor, amikor Magyarország elzártságát a nyugati világtól szögesdrót és elektromos áram garantálta. Egy nyugati ösztöndíj, tudományos kutatásra, burkolt politikai misszió volt (amit jelentés nélkül nem lehetett megúszni), és csak a rendszer iránt abszolút lojális, minden tekintetben megbízható egyének részesülhettek ebben. A realitás talaján állva megállapíthatjuk, hogy egy ilyen ösztöndíjat nem kaphatott volna Tőkés László, Vályi Nagy Ervin, Németh Pál, Csiha Kálmán, Gyökössy Endre, Cseri Kálmán, mert ők szóba sem kerülhettek volna. De Szabó Istvánra, vagyis becenevén Szojuzra (sic!), nem eshetett „a hálózatok” figyelme, mert arctalan szolgálójukként utaztatta magát az egyház hivatalos engedélyével. Ez azért más dimenzióba helyezi a püspök nyilvános tréfálkozását.

Szabó püspök nagyvonalúan azt nyilatkozza, hogy a feltárt múlttal „többet ... már nem lehet visszaélni, nem lehet a másik fejére ráolvasni, az illetőt ezzel esetleg tönkretenni, háttérbe szorítani, vagy nem lehet piszkos alkukra felhasználni, nem lehet az illetőt még mindig manipulálni. És ha őt nem lehet – a korábbi kérdésre is válaszolok –, akkor egyházunkat sem lehet.” Vagyis az átvilágítósdi ötletével – Bölcskei pöspökön keresztül – egyházunkat is zavarba akarta hozni Szabó István. Ravasz, de nem hiteles megoldás ez a kívülállás, ez a megjátszott semlegesség, ez a távolságtartás, ez a nagyvonalúság, ez az evangéliumi alap. Hiszen egy egyházi vezető ezzel a praktikával valójában ki akarta végezni ”főnökét”, a Zsinat elnökét. Csak ez első lépésben nem sikerült.

Visszatetsző az az attitűd, amellyel Szabó püspök elhárítja magáról a gyanú árnyékát, mintha nem ő lett volna az ügynöki átvilágítás kirobbantásáért felelős: „tisztázásra van szükség, és megértik és elfogadják, hogy ez testvéri közösségben történik, s elébe mennek ennek a dolognak”.

De miért pont ekkor – 20 évvel a rendszerváltás után! – lett ennyire égető ezeknek a ”dolgoknak” az előráncigálása?

Szabó püspök retorikája árulkodó. Figyeljük meg, hogyan próbál evangelizálni a cselekmény és robbantás után: „Erre a rosszra kérjük, erre keressük Isten feloldozó kegyelmét. De Isten királyi széke előtt megállva, ezt konkrétan is el kell tudni mondani, s nevén kell nevezni.” Pszichológiailag ráterheli a „bűnt” ellenfelére, valamiféle nem evilági erkölcsi magaslatról.

Hiába beszélt a Kossuth Rádióban, 2009. július 5-én Szabó püspök Pál apostolt felhasználva pozitívan: „Vereségből reménységre, kudarcból örömre, bűnből igaz életre, csüggedésből szilárd hitre, halálból életre hív”, valójában ez csak mákony és maszlag, mert ezt nehéz másként értelmezni, mint a másik lealázásából és kudarcából a saját siker és a saját győzelem fondorlatos előkészítését, a hatalomvágytól (azaz uralkodni vágyástól) motiválva, akárcsak egyetemen nyomuló rokonsága. „Legeltessétek az Isten közöttetek lévő nyáját, ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen, ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.” (1Pét. 5:2-3.)

Szabó püspök kegyes, látszólag bűnbocsátó leereszkedése, és a másik vereségére építgetett diadala aligha testesíti meg az előbbi evangéliumi gondolatot, inkább a Pál apostol második levelében megfogalmazottakat: „Mert az ilyenek álapostolok, csaló munkások, akik Krisztus apostolainak adják ki magukat. Nem is csoda, mert maga a Sátán is a világosság angyalának adja ki magát. Nem meglepő tehát, hogy szolgái is az igazság szolgáinak adják ki magukat; de a végük cselekedeteikhez méltó lesz.” (2Kor 11:13-15).