Peter Ballas Obskure "wissenschaftliche" Leistung (Balla Péter "tudománya")

Szabó András MTA doktori disszertációja után most Balla Péter rektorhelyettes PhD-értekezésének szakmai kvalitásait szeretnénk bemutatni. Az alábbi írás egy magas színvonalú, de a laikusok számára is élvezhető, szellemesen megírt tanulmányértékű recenzió erről az opusról. A recenzióból az is kiderül, hogy tett szert Balla Péter arra a skóciai ösztöndíjra, amelynek kétes értékű terméke ez a mű; kibontakozik belőle továbbá Balla Péter legfőbbjellemvonása, a feltétlen tekintélytisztelet. Valószínűleg ez a magyarázat arra, hogy Ballának nincs egyetlen saját, önálló gondolata sem… (A tanulmány publikálásához előzetesen kikértük a szerző engedélyét – a szerk.)

Megjelent: Vallástudományi Szemle 5 (2009/3) 226-233.

BALLA PÉTER: Az újszövetségi teológiát ért kihívások. Kísérlet a tudományág igazolására (Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest, 2008, XXXI+342. old.)

Amikor kézbe vesszük a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara Újszövetség professzorának magyarra fordított, kibővített és átdolgozott doktori disszertációját[1], akaratlanul is megfogalmazódik a kérdés: miért nem a Kálvin Kiadónál jelent meg? Ellenben ha elolvassuk az amerikai fundamentalista protestantizmust Magyarországon megjelenítő kiadó szervezet (személy szerint Michael A. Braun lelkész, a Project Hungary[2] floridai igazgatója) előszavát, akkor minden világossá válik. Balla Péter ideológiai tézise ugyanis az „hogy az Újszövetséget alkotó különböző iratok mögött egy világos és következetes üzenet húzódik meg”. Ezért értelemszerűen szembehelyezkedik azokkal „a mai modernista nézetek”-kel, „melyek az Újszövetség történelmileg hagyományos keresztyén értelmezését kritikával illetik” (XIII). Ennek köszönhetően műve nagyszerűen beleillik azon „evangelikál” kiadványok sorába, melyek elsődleges célja, hogy hazai viszonylatban is megerősítsék a Biblia szöveghű (szószerinti és történetiként felfogott) olvasatát, és az erre alapozott igehirdetést.[3]

Maga a mű születése is érdekes. A szerző előszavából megtudjuk, hogy a témát végeredményben a közismerten konzervatív John O’Neill edinburghi professzor (1985-tól 1996-ig) ajánlotta, még Balla Péter első skóciai ösztöndíjas tanulmányútja alkalmával (1987-1988-ban). Mivel Heikki Räisänen finn professzor, 1990-ben, felvetette az újszövetségi teológia feladásának megfontolását,[4] Balla Péter lényegében erre a kihívásra válaszol, és egész műve tulajdonképpen a kollégáját igyekszik cáfolni egy, a XIX. századot megidéző apológiában (a mi kiemelésünk – J.C.). A szerző azon kijelentése, „hogy egyes részletek nincsenek a kellő mélységig kidolgozva benne” (XVII), tulajdonképpen eufemizmus, amely messze nem tükrözi a valóságot: az ideologikusan szelektív forrás- és szakirodalom értelmezést, használatot (pl. teljesen átsiklik a két-forrás elmélet felett, XX; illetve figyelmen kívül hagyja a Septuaginta kérdését, 119).[5] Ebben a vonatkozásban a felsorakoztatott (hiányos, szinte kizárólag angol és német nyelvű) bibliográfia (307-327) megtévesztő. Balla Péter csupán a töredékét hasznosítja (de nem is volt célja a szakirodalom feldolgozása; 2). Teljesen érthető, hogy nem sikerült H. Räisänent meggyőznie. Az lett volna az igazán meglepő, ha mégis! (kiem. – J.C.)

Balla Péter a művét egy olyan „előtanulmány”-nak tekinti, „mely megalapozza, megvédi, ‘igazolja’ magát a tudományágat, tehát azt, hogy lehet és kell is újszövetségi teológiát írni, mert meg lehet védeni a kánont és az Újszövetségben található teológiai tartalom (legalább alapjaiban) egységes voltát” (XVIII). Ez alapvetően azt jelenti, hogy az újszövetségi írásokban, Balla szerint, nincsenek ellentmondások, nincs sokféleség, sem pedig eltérő perspektívák. Harmónia van, amelyet ő csupán megtalál vagy felismer, a hitbeli bizonyságtétel érdekében. Ezzel lényegében véve meg is történik a műfajok összemosása: a tudományos kutatás és a hitvalló tanúságtétel szétválaszthatatlanul összefolyik. Világos tehát, „hogy az újszövetségi teológiának meg kell fogalmaznia – olvassuk –, hogy mit higgyen az egyház” (XXIV). Ezért Balla Péter „egy korán elkezdődő kánonfejlődési folyamat mellett” érvel; sőt mi több: az őskeresztények (I. sz.) vonatkozásában egyfajta „kánoni tudat”-ról beszél (XXV). Ennek tükrében egyértelmű, hogy a magyar református szerző teológiája fényévekre van (lemaradva) ahhoz képest, amit ma Kálvin városában, Genfben, tanítanak.[6] (a mi kiemelésünk – J.C.)

Balla Péter 300 oldalt szentel annak, hogy meggyőződését – H. Räisänen ellenében – megpróbálja bebizonyítani. Módszerét – megtévesztő módon – „történeti vizsgálat”-nak nevezi, jóllehet nem egészen világos, hogy mi benne a „történeti”. Vélelmezhetően az, hogy folyton valamelyik tudós nézetét, illetve annak mások általi elfogadását vagy cáfolatát tolmácsolja; (a mi kiemelésünk – J.C.) és esetenként egyik vagy másik véleményhez csatlakozik (pl. B. S. Childs-hoz az Ószövetség kanonizációja vonatkozásában, 125-128), olykor érdemi indoklás nélkül.

Műve első fejezetében a történeti és a teológiai magyarázatok közötti kapcsolatról ír, az újszövetségi tudományokban. Olyan szerzőkkel foglalkozik, mint J. P. Gabler, D. F. Strauss (1808-1874) és W. Wrede (1859-1906), mert, megítélése szerint, finn kollégája lényegében az ő nézeteiket képviseli. Azt képzeli: ha ezeket cáfolja, akkor áttételesen finn kollégáját is megcáfolta; tehát érdemben nem is kell vele foglakoznia. Döbbenetes logika! (a mi kiemelésünk – J.C.)Ellenben csakis ebbe a logikába illeszthető be az a módszer, amelynek keretében a korai keresztyén irodalom (=Újszövetség) történetét olyan szerzőkön keresztül közelíti meg, mint E. Troeltsch (1865-1923), R. G. Collingwood (1889-1943) és V. A. Harvey, mert szerinte az ő történelem-felfogásuk „nagy hatással volt a 20. század kutatóira” (16). Balla Péter koncepciójába kétségtelenül nem fér bele sem M. Weber, sem pedig a francia Annales-iskola. De szó esik még F. C. Baur-ról (1792-1860) és F. C. Overbeck-ről (1837-1905) is. Vagyis Balla gyakorlatilag visszavezeti az olvasót a XIX. századba (a német protestáns liberális teológia időszakába), mintha azóta semmiféle előrelépés nem történt volna a teológiatörténetben. (a mi kiemelésünk – J.C.)

Ezt a megközelítést folytatja és erősíti a második fejezet is, amely a korai kereszténységgel és annak irataival (kizárólag az Újszövetséggel) foglalkozik, mintegy nagyszerűen érzékeltetve Balla módszerét. Kiválasztott szerzői W. Bauer (1934) és H. Koester (1957 és 1971). Az ő – mintegy illusztrációként használt – nézeteik cáfolatán keresztül[7] ugyanis bizonyítottnak tekinti a saját előfeltevéseit, jóllehet eszmefuttatásának alig van relevanciája.[8]

A harmadik fejezetben Balla arra a kérdésre keresi a választ, hogy „igazolható-e a kánon vizsgálata?” E mögött valójában az a meggyőződése húzódik meg, hogy az újszövetségi kánon – gyakorlatilag már az első időktől – az „ortodox” keresztények Szentírása volt (139-140), szemben az „eretnekek”-kel, akik szintén összállították a maguk iratgyűjteményét (természetesen Markion a klasszikus példa[9]). Kedvenc szerzője Th. Zahn (1838-1933) és H. F. von Campenhausen. Ugyancsak itt tárgyalja „az Ószövetség szerepe az Újszövetség kialakulásában” kérdését. Ezzel kapcsolatban kijelenti, „hogy voltak olyan zsidó iratok, amelyeket az őskeresztyének Szentírásnak tartottak” (118). Ez elsősorban azért figyelemre méltó, mert Balla Péter, miközben nagy hangsúlyt fektet a qumráni iratokra, teljesen mellőzi a kialakuló Jézus-mozgalomnak a korabeli zsidóságba való beágyazódottságát[10]; óvatosan kerülve pl. a zsidókeresztények[11] fogalmat, akik történetesen az újszövetségi iratok döntő többségét megalkották. Ugyanakkor pedig azzal a képtelen (semmiféle formában nem bizonyított!) kijelentéssel áll elő, hogy „az Újszövetség írói az Ószövetség mellé egy új kánont kívántak állítani”, s ezért már (pl. Pál, Márk, Máté, Lukács és János) „kánonalkotási szándékkal írtak” (121).[12] Érthető tehát, hogy mind a vitatott „kanonikus” iratok (Zsidókhoz írt levél, Jakab levele, Péter második levele), mind pedig a műfajok tárgyalását főképpen a XIX. századi német szakirodalomra támaszkodva teszi. Ebben a vonatkozásban azonban több mint sokatmondó, hogy Balla Péter egyszerűen kihagyja az Apokalipszist. Az az irat ugyanis, amelynek a III. század közepén Keleten erőteljesen megkérdőjelezték a jánosi eredetét és a kánoni jellegét semmiképpen nem illik bele a szépen felépített ideológiai konstrukcióba (170-172)[13]; mint ahogy teljes mértékben kimarad az apokrif irodalomra való bárminemű hivatkozás is. (kiem. – J.C.)

A negyedik fejezet az Újszövetség teológiai sokszínűségét taglalja, hiszen Balla Péter számára „egy történész teljes joggal dönthet úgy, hogy figyelmét kizárólag arra a csoportra összpontosítja, amelyet a későbbiekben ‘ortodoxnak’ neveztek el” (175). Ez egyben azt is jelenti, hogy teljes mértékben figyelmen kívül lehet hagyni a társadalmi és kulturális kontextust – illetve az erre vonatkozó XX. századi szakirodalmat (néhány kiválasztott teológust leszámítva, mint pl. F. C. Baur, R. Bultmann, E. Jüngel, H. Conzelmann, E. Käsemann, L. Goppelt, H. Braun)! Mivel azonban, Balla megítélése szerint, a kutatóknak nem sikerült „az egyetlen középpont”-ot megtalálni az Újszövetségben (238), ezért figyelme az őskeresztények „hitvallása” felé fordul: egyáltalán volt-e ilyen? A szokásos módszerét követve – vagyis válogatott szerzők (H. Lietzmann, O. Cullmann, C. H. Roberts[14]) kiválogatott nézeteit összeszerkesztve (kiem. – J.C.)– jut el arra a következtetésre, „hogy az őskeresztyénség teológiáját az Újszövetség ‘hitvallási elemeiben’ lelhetjük föl” (247); amely nézettel természetesen szemben állnak mindazok, akik a teológiában végbement egyfajta fejlődést vallják.[15]

Könyve ötödik, és egyben utolsó, fejezetét Balla Péter „az újszövetségi teológia főbb jellemzői”-nek szenteli. Ő, akinek művében nyoma sincs elemzésnek – mivel teljes mértékben a tekintélyelvűségre épít (kiem. – J.C.) – abból a megfontolásból utasítja el az újszövetségi teológia tudománya megkérdőjelezőinek érveit, hogy azok „olyan forráselemzésen alapulnak, amelyek nem kellőképpen kidolgozottak” (251)! Megszokott módszeréhez híven azonban most sem a saját nézeteinek strukturált kifejtésére törekszik, hanem más szerzők (B. S. Childs, R. Morgan, H. Hübner) bemutatásán keresztül vázolja álláspontját (kiem. – J.C.). Ennek sarkköve, hogy az újszövetségi iratokban található teológia tulajdonképpen „az őskeresztyénség teológiáját jelenti (és nem a mai kutatónak az Újszövetség alapján írt teológiáját)” (252). Szerinte ennek „a tudománynak történeti jellegűnek kell lennie; azaz azt a teológiát kell leírnia, amelyet az Újszövetség tartalmaz” (257). Ha műveléséhez valójában nem feltétel a hit birtoklása, azért mégis szükséges egyfajta nyitottság, vagyis „a vallási kijelentések iránti beleérző képesség” (259). Ebből kifolyólag az akár az egyházi környezeten kívül is művelhető (262); természetesen azzal a feltétellel, hogy a ‘kutató’ kizárólag az Újszövetség szövegére fókuszál, és azt történetinek tekinti a maga szószerintiségében.

Összegzésképpen elmondható, hogy „ha a kihívásokra válaszok adhatók, valamint ha az újszövetségi teológiai kutatás létjogosultsága igazolható, akkor bizton számíthatunk arra – írja Balla Péter –, hogy a tudósok hivatást fognak érezni arra (…), hogy igenis írjanak újszövetségi teológiai műveket. Így egyre szélesebb körben ismertté válhat az Újszövetség teológiai tartalma, Istenről szóló üzenete” (306).

Mivel Balla Péter a jelen munkájával ehhez a célhoz igyekezett hozzájárulni érdeklődéssel várjuk azt az elsődleges forráselemzésekre alapozott művét, amely strukturált formában mutatja majd be az Újszövetség ‘egységes’ teológiáját (a páli levelektől az Apokalipszisig)! (kiem. – J.C.)

Végezetül tegyük fel a kérdést: lehet-e egységes szemléletű újszövetségi teológiát művelni? Természetesen lehet. Ellenben azoknak az ismereteknek a fényében, amelyekkel ma az őskereszténységről és a korabeli zsidóságról, illetve az Újszövetség (mint hosszas folyamatban kanonizált iratgyűjtemény) kialakulásáról rendelkezünk, az ilyen jellegű újszövetségi teológia nem annyira a tudomány, hanem sokkal inkább a bizonyságtevő lelkiségi, vagy még inkább az identitásmegerősítő missziós irodalom műfajába tartozik. Ezért minden olyan kísérlet, amely az ideológiát tudománynak igyekszik beállítani óhatatlanul szenved a csúsztatásoktól, a félre- és belemagyarázásoktól, illetve a rendkívül szelektív forráshasználattól. Balla Péter műve mintegy iskolapéldája az ilyen jellegű próbálkozásnak. Ezért érdemes szeminárium keretében tanítani, mint elrettentő példát. (kiem. – J.C.)

Művének azonban van egy aktuálpolitikai jelentősége is. Magyarországon ma lényegében véve teljesen érdektelen és mellékes a tudományos teljesítmény, hiszen mindent az érdek és a kölcsönös szívesség-tevés határoz meg; és egy olyan szűk körű társadalmi közegben, mint a hazai, minden mindennel összefügg.[16] Ezt a (személyes dimenziókkal is rendelkező) politikai, akadémiai/egyetemi és egyházi érdek- és hatalmi összefonódást bizonyítja egyébként az a tény is, hogy Balla Péter két ízben nyerte el az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíját (2001-2004; 2005-2008), amire az alkotói tevékenysége nem igazán predestinálta.[17] Ennek fényében már nem is meglepő, hanem szinte mondhatni törvényszerű, hogy a katolikus bíboros-érsek előzetes ideológiai normakontrolt gyakorol az előadókat illetően a Magyar Tudományos Akadémia vallási témájú tudományos rendezvényei esetében.[18] Így ugyanis már eleve elejét lehet venni annak, hogy egyházi előadók esetleg kellemetlen helyzetbe kerüljenek. Hiszen ma Magyarországon a vallással kapcsolatos mindennemű szellemi és kutatói tevékenység „mérvadó” tudományos fokmérője a pártállami időket idéző „helyes” (vagyis jelenleg a felekezetileg elkötelezett) világnézet,[19] még akkor is, ha az nagymértékű intellektuális igénytelenséggel társul.[20] (J.A. kiemelése)

JAKAB ATTILA

Az utolsó duplán kiemelt (bold, italic) bekezdés a jelenleg kapható számban nem szerepel. A kereskedelmi forgalomból ugyanis visszahívták a folyóiratot és kifehérítették ezt a részt. Emiatt ez a szám a „demokratikus” Magyarországon mindenképpen kuriózumnak számít, hiszen van egy cenzúrázatlan és egy cenzúrázott változata is.
[1] Az Edinburgh-i Egyetemen, 1994-ben, megvédett disszertáció eredetileg angolul jelent meg: Challenges to New Testament Theology. An Attempt to Justify the Enterprise, (Wissenschaftliche Untersuchungen zum Neuen Testament 2/95) Tübingen 1997. A magyar kiadás semmiféle magyar nyelvű szakirodalmat nem tartalmaz. A helyzet érdekessége, hogy Balla Pétert, 1991 és 1994 között, a saját apósa (és egyben elöljárója), Dr. id. Hegedűs Loránt püspök, engedte ki Skóciába PhD fokozatot szerezni (XXVII). (kiem. – J.C.)

[2] A Project Hungary elsődleges célja az amerikai evangelikál fundamentalista teológiai ‘szak’irodalom magyar kiadása és hazai terjesztése.

[3] A protestáns fundamentalizmussal és annak Biblia-értelmezésével kapcsolatban lásd Zimmer, S., Árt-e a hitnek a bibliatudomány? Egy konfliktus tisztázása, Budapest 2009.

[4] Räisänen, H., Beyond New Testament Theology. A story and a programme, London – Philadelphia 1990 (22000).

[5] Ezt jól tükrözi az a tény, hogy Balla Péter gyakorlatilag szót sem ejt az újszövetségi szövegek (materiális) áthagyományozásának kérdéséről. Erre vonatkozóan lásd pl. Amphoux, Ch.-B. – Elliott, J. K. (szerk.), The New Testament Text in Early Christianity – Le texte du Nouveau Testament au début du christianisme. Proceedings of the Lille colloquium. July 2000 – Actes du colloque de Lille, juillet 2000, Lausanne 2003; Kraus, Th. J. – Nicklas, T., New Testament Manuscripts. Their Texts and Their World, (Texts and Editions for New Testament Study 2) Leiden – Boston 2006; Hurtado, L. W., The Earliest Christian Artifacts. Manuscripts and Christian Origins, Grand Rapids 2006. Magyarul lásd Metzger, B. M. – Ehrman, B. D., Az Újszövetség szövege. Hagyományozás, szövegromlás, helyreállítás, Budapest 2008. Ez a könyv nem is szerepel Balla Péter bibliográfiájában.

[6] Lásd pl. Aragione, G. – Junod, E. – Norelli, E. (szerk.), Le canon du Nouveau Testament. Regards nouveaux sur l’histoire de sa formation, (Le Monde de la Bible 54) Genève 2005; Marguerat, D. (szerk.), Introduction au Nouveau Testament. Son histoire, son écriture, sa théologie, (Le Monde de la Bible 41) Genève 42008 (rec. Jakab A. In: Vallástudományi Szemle 5 (2009/2), 197-199). Ez utóbbi újszövetségi bevezetőben egyetlen tanulmány sem foglalkozik külön a teológiával, mert a teológiai kérdéseket a szerzők az egyes iratok kapcsán tárgyalják. Ez az elmaradottság egyébként az Ószövetség vonatkozásában is igaz. Lásd Karasszon Istvánnak az elavult tárgyi tudást kínáló legújabb könyvét: Izrael története. A kezdetektől Bar-Kochbáig, (Kréné. Ókori források – Ókortörténeti tanulmányok 10) Budapest, 2009; összehasonlítva pl. a következő oktatási kézikönyvekkel: Römer, Th. – Macchi, J.-D. – Nihan, Ch. (szerk.), Introduction à l’Ancien Testament, (Le Monde de la Bible 49) Genève 2004; Bauks, M., – Nihan, Ch. (szerk.), Manuel d’exégèse de l’Ancien Testament, (Le Monde de la Bible 61) Genève 2008 (rec. Jakab A. In: Vallástudományi Szemle 5 (2009/2), 189-192). Amennyiben valaki azt képzeli, hogy egy ilyen fundamentalista szellemi környezetben tényleg nemzetközi színvonalú, ideológia-mentes (a vallásfilozófián és a néprajzon, esetleg a jól körülhatált felekezeti egyháztörténeten túlmutató) vallástudományt lehet művelni a KGRE-en (vagy akár a PPKE-en), az lényegében önmagát ámítja. Különösen, ha azt is szem előtt tartja, hogy a KGRE Hermeneutikai Kutatóközpontja szintén a Biblia fundamentalista megközelítésének fellegvára. (kiem. – J.C.) Egyébként az Apor Vilmos Katolikus Főiskola megbuktatott vallástudományi képzése a legjobb bizonyíték arra, hogy felekezeti környezetben kizárólag egyházilag ellenőrzőtt (és nemzetközi mércével mérve évtizedekkel elmaradott) teológiát lehet csak művelni. Az, hogy ezzel a magatartással a magyar felsőoktatás bezárkózik egy periferikus provincializmusba kit érdekel? Erre vonatkozóan lásd Willaime, J.-P., Le retour du religieux dans la sphère publique. Vers une laïcité de reconnaissance et de dialogue, (Convictions & société) Lyon 2008.

[7] W. Bauer esetében Balla Péter csupán megismétli Thomas A. Robinson kifogásait (The Bauer Thesis Examined, Lewiston – Queenstown 1988), természetesen mellőzve a széleskörű tudományos vita ismertetését. Lásd pl. Harrington, D. J., „The Reception of Walter Bauer’s ‘Orthodoxy and Heresy in Earliest Christianity’ during the last decade.” In: The Harvard Theological Review 73 (1980), 289-298. Ugyanakkor számomra teljesen megfejthetetlen, hogy miért siklik át Turner, H. E. W., The Pattern of Christian Truth. A Study of the Relations between Orthodoxy and Heresy in the Early Church (London 1954) c. műve felett. De nem tárgyalja Balla magának a ‘tévtanítás’-nak a kérdését sem. Azt mintegy adottnak tekinti. Ezzel szemben lásd Le Boulluec, A., La notion d’hérésie dans la littérature grecque. IIe-IIIe siècles. T. I: De Justin à Irénée. T. II: Clément d’Alexandrie et Origène, Paris 1985. A kérdésre vonatkozó legújabb nemzetközi szakirodalomból lásd Perrotta, R., Hairéseis: gruppi, movimenti e fazioni del giudaismo antico e del cristianesimo (da Filone Alessandrino a Egesippo), (Pubblicazioni dell’Istituto di scienze religiose in Trento. Series maior 11) Bologna 2008.

[8] Mivel Balla szerint Efezus a legjobb példa arra, hogy Bauer elmélete nem alkalmazható (98-100), íme néhány újabb mű, amely segíthet a kérdés tudományos szempontból időszerűbb megközelítésében: Günther, M., Die Frühgeschichte des Christentums in Ephesus, (Arbeiten zur Religion und Geschichte des Urchristentums 1) Frankfurt a. M. – Berlin – Bern 1995 & 21998; Trebilco, P., The Early Christians in Ephesus from Paul to Ignatius, (Wissenschaftliche Untersuchungen zum Neuen Testament 2/166) Tübingen 2004; Murphy-O’Connor, J., St. Paul’s Ephesus. Texts and Archaeology, Collegeville (Minn.) 2007.

[9] Markionra vonatkozóan lásd pl. May, G. – Greschat, K. (szerk.), Marcion und seine kirchengeschichtliche Wirkung. Vorträge der Internationalen Fachkonferenz zu Marcion, gehalten vom 15.-18. August 2001 in Mainz, (Texte und Untersuchungen zur Geschichte der altchristlichen Literatur 150) Berlin – New York 2002.

[10] Lásd pl. Theissen, G., Az első keresztyének vallása. Az őskeresztyén vallás elemzése és vallástörténeti leírása, Budapest 2001; Uő., A Jézus-mozgalom. Az értékek forradalmának társadalomtörténete, Budapest 2006. Balla művében egyébként nincs nyoma annak, hogy merített volna Theissen munkásságából.

[11] Lásd pl. Skarsaune, O. – Hvalvik, R. (szerk.) Jewish Believers in Jesus. The Early Centuries, Peabody (Mass.), 2007. Rec. Jakab A., „Jézus-hívő zsidók az ókorban.” In: Klió. Történelmi szemléző folyóirat 16 (2008/2), 53-62.

[12] Nyilvánvaló, hogy Balla Péter elutasítja a modern kánontörténeti megközelítéseket, mert azokat semmiképpen sem tudja összeegyeztetni ideológiai előfeltevéseivel. Lásd pl. Auwers, J.-M. – De Jonge, H. J.(szerk.), The Biblical Canons. (Bibliotheca Ephemeridum Theologicarum Lovaniensium 163) Leuven 2003.

[13] Lásd Jakab A., „Réception et canonisation des textes chrétiens: le cas de l’Apocalypse de Jean.” In: Norelli, E. (szerk.), Recueils normatifs et canons dans l’Antiquité. Perspectives nouvelles sur la formation des canons juif et chrétien dans leur contexte culturel. Actes du colloque organisé dans le cadre du programme plurifacultaire La Bible à la croisée des savoirs de l’Université de Genève, 11-12 avril 2002, (Publications de l’Institut Romand des Sciences Bibliques, 3) Prahins 2004, 133-145.

[14] C. H. Roberts esetében azt hiszem nyugodt szívvel lehet tudatos csúsztatásról beszélni (kiem. – J.C.). Az angol papirológus ugyanis művében (Manuscript, Society and Belief in Early Christian Egypt, London 1979) nem annyira az őskeresztények „egységes”(-nek vélt) teológiáját kutatja, hanem az egyiptomi papiruszok zsidó, illetve keresztény jellegét igyekszik megállapítani. Arról nem is beszélve, hogy az idézet magyar fordítása (246) komoly kételyeket vet fel. Kétséges, hogy C. H. Roberts az angol eredetiben a jeruzsálemi gyülekezet zsidó „szárnyá”-ról írt volna, hiszen számára evidencia volt, hogy maga az egész Krisztus-hívő gyülekezet hagyomány- és törvénytisztelő zsidókból állt – markánsan szembehelyezkedve a páli irányzattal –, különösen attól a pillanattól kezdve amikor Jakab, az Úr testvére, vette át az irányítást (kb. Kr. u. 43-tól). Balla itt vélelmezhetően arra játszik, hogy a tudás alapú magyar társadalom nyomorú valósága közepette egyáltalán nem egyszerű leellenőrizni a hivatkozásokat. (kiem. – J.C.)Az egyiptomi keresztény papiruszokra vonatkozóan lásd még Bagnall, R. S., Early Christian Books in Egypt, Princeton – Oxford 2009. A Balla által tárgyalt nomina sacra vonatkozásában pedig íme néhány alapmű melyeket a református teológiai professzor vagy nem ismer, vagy pedig tudatosan mellőzött (kiem. – J.C.): Traube, L., Nomina Sacra. Versuch einer Geschichte der christlichen Kurzung, München 1907; Paap, A. H. R. E., Nomina Sacra in the Greek Papyri of the First Five Centuries A. D. The Sources and Some Deductions, Leiden 1959; Comfort, Ph., Encountering the Manuscripts. An Introduction to New Testament Paleography and Textual Criticism, Nashville 2005, 199-254; Hurtado, L., Earliest Christian Artefacts. Manuscripts and Christian Origins, Grand Rapids 2006, 95-134. Balla ideológiai előfeltevései akkor válnak ténylegesen nyilvánvalóvá, ha szem előtt tartjuk, hogy tudatosan átsiklik azon a tényen, hogy később C. H. Roberts modósított az álláspontján és a nomina sacra használatának gyakorlatát már Antiókhiából eredeztette. Lásd Roberts, C. H. – Skeat, T. C., The Birth of the Codex, London 1983, 60-61. Balla ezt a művet vélelmezhetően ismeri, mert szerepel a bibliográfiai jegyzékében.

[15] Balla nem ismeri a következő alapműveket (kiem. – J.C.): Kelly, J. N. D., Early Christian Creeds, London 21960; Neufeld, V., The earliest Christiab Confessions, Leiden 1963; De Halleux, A., „Le Symbole de la foi.” In: Patrologie et Œcuménisme, Leuven 1990, 1-100. Egy másfajta megközelítésért lásd Sesboüé, B., „L’histoire des professions de foi (IIe-IIIe siècles).” In: Pietri, L. (szerk.), Le nouveau peuple (des origines à 250), (Histoire du christianisme 1) Paris 2000, 759-776. Újabban pedig Westra, L. H., The Apostles’ Creed. Origin, History and Some Early Commentaries, (Instrumenta Patristica et Mediaevalia. Research on the Inheritance of Early and Medieval Christianity 43) Turnhout 2002. Magyar nyelven a kérdésben haszonnal olvasható Hurtado, L. W., Hogyan lett Jézus Istenné a Földön? A Jézus-tisztelet történeti gyökerei, (Napjaink Teológiája 9) Pannonhalma 2008.

[16] A Hegedűs – Balla család esetében pl. szervesen egymásba ötvöződik a nemzeti radikalizmus és a vallási fundamentalizmus; hiszen valójában ugyanarról a mentális attitűdről van szó. (kiem. – J.C.)

[17] Nemzetközi mércével mérve a Balla Péter most megjelent műve mind módszertani, mind pedig tartalmi szempontból középszerűnek mondható. Egy olyan tekintélyelvű érvrendszerre alapozott apologetikus munka, amely alig tartalmaz egyéni elemzéseket (még a szentírási idézetek esetében is mindig másokra hivatkozik), és mellőzi a forrásszövegek használatát (pl. 111. old.). Ettől függetlenül azonban Magyarországon, minden kétséget kizáróan, Balla Péter a mértékadó tudományos mérce! Hazai viszonylatban tehát kb. így épül a tudás alapú társadalom.

[18] Minden bizonnyal ez tekinthető az intellektuális diktatúra irányába mutató „erkölcsi, szellemi és lelki megújulás” első lépésének.

[19] Lásd pl. Frenyó Zoltán, „Patrisztika és világnézet. Válasz Jakab Attilának.” In: Egyházfórum 19 [6. új] évf. (2004/6), 30-32.

[20] Lásd pl. Kránitz Mihály, Videte Paulum – Nézzétek Pált. A kereszténység csodálatos kezdete. A Szent Pál-évben a Népek Apostolának missziós útjain, Budapest 2009.