Festum Omnium Sanctorum

Friss hír 2010. Karácsony

Itt keress bennünket:

http://jhnnsclvn.wordpress.com

(Újabb cenzúra! A jhnnsclvn.wordpress.com blogot letiltották a magyarországi keresőgépekből, ezért csak közvetlenül érhető el a fenti linken.)



Posted by jhnnsclvn on november 1, 2010

Halottak napjának előestéjén, mindenszentekkor, barátkozzunk meg halálunk órájának gondolatával. Hogy mire jó ez nekünk? Arra, hogy sokkal bátrabbak és ezáltal sokkal boldogabbak legyünk. Ha az életet az utolsó óránk perspektívájából nézzük, az teljesen más minőséget nyer. Halálunk órája az élet ünnepe lesz. Mindenszentek estéjén szembesüljünk őszintén önmagunkkal, és tegyünk fel magunknak intim kérdéseket: szeretnék még sokáig élni? szeretnék még valamit véghezvinni, elérni? Ha mindkét kérdésre „nem”-mel tudunk válaszolni, a szabadság olyan szintjét éljük meg, ami önmagában is boldoggá tesz. A halál bizonyosságával való szembenézés kioltja a félelemérzést: függetlenné tesz. Ezt a felülről való látást az egzisztenciájukba kapaszkodó, pozíciókat halmozó, karrierjüket csalással, rágalmazással, intrikával építgető, másokat a leggátlástalanabb eszközökkel útjukból eltakarító személyek, azaz a Károli református egyetem mai (és tegnapi) vezetői sohasem fogják megtapasztalni. Hogy miért? Mert beleragadtak kicsinyes életükbe. A halál meg fogja lepni és rémülettel eltölteni őket, mert még a gondolatát is ignorálják: nemhogy a halállal, a halállal szembeni elfojtásukkal sem képesek szembenézni. És pánik fogja el őket amiatt is, hogy mindent egy pillanat alatt elvesztenek, aminek összeharácsolására feltették az életüket. A tárgyak és a pozíciók nem fognak megemlékezni róluk, azokat új, általuk trenírozott hiénák foglalják el, gondolatokat pedig nem hagynak hátra, csak zavaros és tartalmatlan mondatok halmazát, amik azonnal megszűnnek kötelező olvasmányok lenni, amint elkaparják a fogalmazójukat. Meghalni sokkal könnyebb lesz majd az áldozataiknak, akik nem pozíciókat hagynak hátra, hanem követhető erkölcsi pédát.

Számunkra, akik harcolunk azért, hogy az élet szebb, tisztább és erkölcsösebb legyen (és nem várunk ölbe tett kézzel a végítéletre, mint egyik püspökünk tanácsolja), mindenszentek és a halottak napja ünnep. A halál perspektívájából tekintett élet ünnepe. Gondolataink, érzelmeink kimondásának, az élet komolyságának, komolyan vevésének ünnepe. Emiatt a komolyság miatt tűnünk ellenfeleink számára rettenthetetlennek és félelmetesnek. Érzik, bár nem értik, hogy nincs hatalmuk rajtunk, mert felülről vagy inkább messziről nézünk a földi dolgokra, így a Károlin zajló eseményekre is. Nagyon messziről: az utolsó óránk távlatából…

Ha üt az utolsó óránk, számít-e valamit, hogy Szabó András és Kulcsár-Szabó Ágnes intrikált ellenünk, megrágalmazott, megfosztott egzisztenciánktól, egyetemi katedráktól, hogy lapos közhelyeket, zagyvaságokat és hazugságokat hirdessenek helyettünk, akiknek mondanivalójuk is lett volna a református ifjúság számára, és erkölcsi példával is tudtunk volna szolgálni? Nem fog számítani. És mivel mi az életünket az utolsó óránk perspektívájából éljük, most se számít sokat. Mi azért vagyunk itt, hogy a tényeket feltárjuk, hogy kimondjuk, amit ki kell mondani. Az a zavar, amit a rágalmazókban és intrikusokban keltünk, hatékonyságunk visszaigazolása. Azaz, igazán élünk, mert hatékonyak vagyunk a világban. A világ is tisztábbá lesz azáltal, hogy tisztán láttatjuk, átvilágítjuk ellenfeleink praktikáit, akik hatalmukat, pozíciójukat megvetendő eszközökkel szerezték.

Azaz arra a három esszenciális kérdésre, amit halála óráján az emberek többsége magának föltesz – elegendő szeretetet kaptam és adtam-e, valóban ÉLTEM-e, jobbítottam-e a világon? – mi optimistán tudunk válaszolni.

De vajon hogy fog felelni ezekre a maguktól értetődő kérdésekre pl. Balla Péter, akinek egész tevékenységét a rossz továbbrontásaként írhatjuk le? (Hogy még az első kérdésre sem tud igennel válaszolni, azt bizonyítja családi fotoalbuma, különösen a karácsonyi nagycsaládi és az áfonyahegyi kiscsaládi fotók – nem is beszélve a másik két kérdésről.)

Az életünkhöz fűződő viszony olyan „partnerkapcsolat”, mint Istenhez fűződő viszonyunk: egyiket sem mondhatjuk fel. Mindkettő magától értetődő, és a magától értetődő dolgoknak az a sajátossága, hogy az ember elhanyagolja őket. Ezen is segít, ha megbarátkozunk halálunk órájával: akkor mind az életünket, mind Istenhez való viszonyunkat tudatosabban és komolyabban élhetjük meg. Blogunk e két viszony tudatosításának elősegítése is – többek között.

És végül blogunk egy egészen különleges választ is ad a „memento mori”-ra. Halála óráján az ember azt a legfontosabb kérdést is felteszi magának, hogy mi az, amit elszalasztott az életben, mit csinált volna – visszatekintve – másképp. És az idősek többségénél a megbánás elsődleges tárgya a gyávaság, az alacsony kockázatvállalási hajlandóság. Persze, nem a fizikai bátorságról van szó, hogy pl. ki merünk-e ugrani ejtőernyővel a repülőből, hanem erkölcsiről: hogy ki merünk-e állni az igazunkért, ki merünk-e állni másokért, visszakozunk-e, ha meg akarnak félemlíteni, zsarolni bennünket, behódolunk-e, ha egzisztenciánktól való megfosztással fenyegetnek. Mivel mi, a blog fő munkatársai, mindannyian vállaltuk a kockázatot, és mindannyian súlyos retorziókban részesültünk, elmondhatjuk, hogy ez a kérdés sem fog aggasztani bennünket halálunk óráján.

Vagyis, a mások által már sokat idézett zsoltár újabb parafrazálásával szólva:

„Nincsen szívünk félelmére

Nézni sírunk fenekére.”

Posted in HungarianCalvinistChurch, HungarianCalvinistUniversity | Tagged: András Szabó and the death, Ágnes Kulcsár-Szabó-Hansági and the death, Péter Balla and the death