Sonntag, 1. November 2009

Die Y-Symptome (AZ IPSZILON-SZIMPTÓMA)

PÁLYÁZAT

Szerző: Pszichiáter


AZ IPSZILON-SZIMPTÓMA

Szinte látom magam előtt az olvasót, amint felkapja a fejét: mi az ördög az az "ipszilon szimptóma"? De ha azzal kezdem, hogy az "ipszilon-szimptóma" nem más, mint AZ IX(IÓN)-SZINDRÓMA egy speciális tünetcsoportja, akkor szélesen elmosolyodik: így már más. "Az ix(ión)-szindrómát" mindenki ismeri, mióta 2006-ban megjelent a Senkiföldjén oktató és üstökösi karriert befutó dékánhelyettes asszony könyve, melynek sorozatszerkesztője ugyanaz a B...G... (micsoda véletlen), aki Senkiföldjén az egyik doktori értekezés opponense volt... (a többit erről ld. a védésekről szóló írásban). De hát tudjuk, hogy a sors és a véletlenek útjai kifürkészhetetlenek.

Nos, az ix(ión)-szindrómáról mindenki tudja, hogy az egy pszichés komplexus összefoglaló neve, nevezzük szép magyar szóval, méltón e kötet tanulmányaihoz, inferioritás-komplexusnak, ami köztudottan az inferno szóból származik. Hiszen tényleg pokoli érzés lehet, kisebbrendűnek érezni magunkat környezetünk szereplőinél. Na, nem a Senkiföldjéről beszélek, ott az "Ipszilon szimptóma" kutatója már szépen felpedálozta magát a hierarchiában, hanem a családiról. Tapasztalatból is tudja mindenki, mi, pszichiáterek, pedig számtalan esettanulmányból és szakkönyvekből is, milyen nehéz felnőttkorban tanulni. Amit egy zsenge gyermek könnyedén elsajátít, azzal egy felnőtt vért izzad.

Az eladósorba került lány pedig, legalábbis Európában, már nem nevezhető zsenge gyermeknek. E kötet szerzője is már jócskán elmúlt 30, mire bekötötték a fejét, ezért halmozottan hátrányos helyzetben volt, mikor el kellett sajátítania a szabás-varrás tudományát, kombinálva a kulcsokkal való bíbelődéssel, hiszen tanulásra már nem volt fogékony. Sem a génjei nem predesztinálták erre a mesterségre, sem gyermekkori környezete nem ebbe az irányba fejlesztette képességeit (ha voltak ilyenek egyáltalán, ez már nem tudható, mert ha voltak is, a nagy, más irányú igyekezetben elsorvadtak). Ráadásul két mesterséget kellett egyszerre - öregedő fejjel - gyakorolnia, így nem csoda, ha az eredmény némi kívánni valót hagy maga után. Ezért vér- és izzadságszagú ez a kötet is, mint a szerző minden megnyilvánulása, hiszen görcsös igyekezettel próbál megfelelni a hozzá nem egészen illő, legalább 3 számmal nagyobb családnak.

Ez a véres-verejtékes igyekezet a szó szoros értelmében átitatja a kötet tanulmányait. Szétszórt tanulmányok ezek, melyeket a szerző a hangzatos címmel próbált monográfiának álcázni (akárcsak doktorandusza az ún. értekezés-kezdeményét), de hát ez nem áll össze semmivé: Jókai, Babits, Márai, Háy - ilyen neveket találunk az elemzésre választott szerzők között, tehát elég nagy a kor és tematika szerinti szórás. A szórás szó viszont találó. Mindent, amit valaha írt, beleszórt ebbe a kötetbe, akár egy vödörbe. Ha belelapoznak pl. a 34 oldalas ún. Márai-tanulmányba, akkor látni fogják, hogy az első húsz oldalon elő sem fordul Márai neve, később is csak ürügyként, a látszat fenntartására, mintha ez az írás irodalomról szólna. Persze, nem arról szól. Szerzőjéből süt az irodalom iránti érdektelenség, sőt, ellenszenv. Ő nem olvas irodalmat, csak ún. elméletet, itt is elsősorban családi szerzőket. A nyelvet már elsajátította. A gondolkodást még nem.

A saját mondanivaló hiányát igyekszik külföldi szerzők jól-rosszul megértett, mindenesetre rosszul magyarított gondolataival pótolni. Az egyes tanulmányokba nem megyek bele, mert azok még számos pályamű tárgyai lehetnek. Inkább kiválasztok egy írásrészletet, és azon szemléltetem az "ipszilon-szimptómát":

"Az írás ugyanis… olyan fordítás, amely a gyermeket beszélni és olvasni megtanító anyai száj (Muttermund) beszédének az áthelyezése, azé az anyai szájé, amely redukálhatatlan médium a médiumok között. Az az esemény, amely az írógép megjelenésével… deszexualizálja az írást.“

Itt tetten érhetjük az "ipszilon-szimptómát" teljes szépségében. Míg az "ix(ión)-szindróma" a beházasodottak pszichés betegsége általában, az ipszilon-szimptóma csak a beházasodott nők tünete, a MENYeké, akik sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint a VŐk és a SÓGORok. Hiszen nekik nem elég megtanulniuk a befogadó család mesterségét, nyelvezetét, hanem még a tenyészkanca szerepének is eleget kell tenniük.

Az "ipszilon-szimptóma" a kötetben pszichózissá áll össze, és az írásokból kirajzolódik a szerző pszichogrammja: túl a 4. x-en, 10 éves házasság után, az antropológiai akcentust formáló száj nem a Muttermundhoz hasonlít, erre a vékony penge él (ld. Kis kálvinista arcképcsarnok) nem is igen predesztinálja, hanem egyre inkább egy kattogó írógéphez, amelyhez mindig is hasonlított. Már relatív fiatal oktatóként, amikor elkezdte a tanítást a Senkiföldjén, ez a deszexualizált, kattogó írógéphang a hallgatók idegeire ment, dührohamot kaptunk tőle, majdnem megöltük egymást a szünetben, de nem értettük, miért. Pszichiátriai tanulmányaim időközben rávezettek az okra: az elviselhetetlen, nemtelen, minden szexustól megfosztott gépi zörejre, ami ebből a "szájféléből" kijött.

Azóta a neurózis elhatalmasodott a szerzőn. A szorongás, a pánik, hogy kifut a dinasztiaalapításra rendelkezésre álló időből egyre kattogóbbá és pattogóbbá teszi. Már nemcsak attól fél, hogy deszexualizált lesz, hanem hogy deKSZExualizált is lesz, hogy elveszíti azt a családi hátteret és nevet, amely tartalmát és lényegét jelenleg kiteszi. Se külseje, se tehetsége, se kora alapján nem illik okos és jóképű, nála szemmel láthatóan lényegesen fiatalabb férjéhez, akinek előző menyasszonyát sikerült eltávolítania, nemcsak a férj közeléből, hanem egy másik egyetemről is. Ez az ex-menyasszony minden tekintetben termékenyebb nála, ezt bizonyította, és a férj azóta már megbánhatta a választását.

Szegény-szegény TESCO-pénztáros-fejű, kattogó írógép. Csupa stressz és szorongás az élete. Hiszen tudja, hogy a férje családja nélkül ő Senki. Pillanatnyilag otthonra talált a Senkiföldjén, amelyet más Senkikkel együtt változtatott virágzó kertből meddő pusztasággá.

Olyanná, amilyen ő maga.