Stinkende Kohle und Wissenschaft 2. (Szabó András dohánya és tudománya 2.)

2. Stinky Art (Szabó András tudománya)


„Nagy volt a tudósnak az ő tudománya, de mi haszna, ha kevés volt a vágott dohánya.”

(Arany János: A tudós macskája)

Másodszor pedig helyezzük el Szabó Andrást, az irodalomtudomány akadémiai doktorát, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánját a magyar kálvinista tudományosság világában! Hívjuk segítségül ismét a nagy kálvinista költő, Arany János „A tudós macskája” című versét. Ebben olvashatjuk: „Nagy volt a tudósnak az ő tudománya, de mi haszna, ha kevés volt a vágott dohánya.”

Nos, Szabó András egy olyan tudós (?), akinek a költemény szereplőjével szemben rengeteg a dohánya, mint az a poszt 1. részéből kiderült, és nagyon kevés a tudománya, amint az ebből a 2. részből ki fog derüni. Beszéljünk most akkor a tudományról, vagy inkább arról, hogyan szerzi fokozatait Szabó András, a tudós(?)

Szabó emberi (?) portréja után ugyanis nem kevésbé tanulságos Szabó tudósi (?) portréja.

A legelső, ami feltűnik a doktori iskola honlapján: Szabó kutatási témáinak rendkívüli szűkössége.

1. A magyar reformáció irodalma, különös tekintettel Északkelet-Magyarországra.
2. A későhumanizmus irodalma, a német-magyar kapcsolatok.

Ez utóbbi kutatása bizonyára komoly nyelvi nehézségekkel jár a számára: 1998-as habilitációján olyan rosszul beszélt németül, annyi primitív hibákat követett el, hogy egy született német meg se értette volna. A németül tudó magyar jelenlevők visszafordították Szabó hungarizmusait magyarra: így jutottak el ahhoz a gyűszűnyi tartalomhoz, melyet nemrégiben, a habilitáció után tizenegy évvel később hallhattak tőle a Kálvin konferencia akadémiai megnyitóján: hogy sütögették Szenczi M. A. lábát és miért tette képmása mellé a kínzóeszközül szolgáló kereket.

Szabó kutatási témáinak rendkívüli szűkösségét műveltségének korlátozott volta indokolja. Évfolyamtársai mesélik, hogy Szabó mennyit szenvedett, mikor magyar szakosként el kellett olvasni a kötelező olvasmányokat. Kifejezetten utálta a tizenkilencedik és huszadik században született hosszú regényeket, na és a verseket! (Gondoljuk el: vannak emberek, akik ezeket merő szórakozásból olvassák, és nem is az irodalomtudomány akadémiai doktorai!)

Ezzel eljutottunk a legérdekesebb kérdéshez, hogyan lett ebből a műveletlen, életmódja alapján még értelmiségének sem nevezhető emberből az irodalomtudomány akadémiai doktora?

Mint a MTA Doktori Szabályzatában olvasható: a doktori fokozat annak adományozható, aki:

1. tudományos fokozattal rendelkezik,
2. „tudományszakának mértékadó hazai és nemzetközi körei előtt ismert, kiemelkedő tudományos kutatói munkát fejt ki”.
3. „az általa művelt tudományszakot a tudományos fokozat megszerzését követően jelentős, eredeti tudományos eredménnyel gyarapította, azzal hozzájárult a tudomány továbbfejlődéséhez.”

Az első pontnak Szabó formálisan megfelel. Kandidátusi tudományos fokozatát „A késői humanizmus irodalma 1558–1598” című értekezésével szerezte meg. Ennek „kibővített és átdolgozott” változata a jelentéktelen vidéki Hernád Kiadónál jelent meg 2004-ben. A „kibővített” változat mindössze 133 oldal! Ez a rövidség irodalomtudományi munkák esetén már azért is feltűnő, hiszen ennek tartalmaznia kell az idézeteket meg a nyilván terjedelmes bibliográfiát is!

Szabó 2003-ban lett az irodalomtudomány akadémiai doktora. A benyújtott értekezés (?) egy szövegkiadás: Szenczi Molnár Albert naplója. (Megjelent 2003-ban az Universitas Kiadónál).

Ez a könyv (?) tartalmazza a latin nyelvű napló eredetijét, valamint Szabó és mások által készített magyar fordítását. A fordítás első változatát Szabó egyetemista korában készítette el, nem egyedül! Az akadémiai doktori értekezésben viszont már Szabó nagyvonalúan magáénak tekinti az azóta elhunyt Uray Piroska által fordított részeket is.

Mi tekinthető önálló tudományos munkának ebből az értekezésként benyújtott fordításból? A mindössze 50 könyvoldalnyi Bevezetés. Ebben Szabó bőbeszédűen emlékezget gyermekkorára, mikor Szenczi Molnár Albert zsoltárait énekelgette, kitér a debreceni Kántusban folytatott énekelgetésére, egyetemi éveire. Az feltűnő, hogy egyetlen azóta elhalálozott kollégának sem mond köszönetet. (Logikus: mit is várhat az ember egy hullától?) Túláradóan köszöngeti viszont feleségének, Petrőczi Évának, hogy az újrakiadásra „biztatta”. Talpnyalóan hálálkodik viszont külföldi kollégáinak, még szállásadóinak is köszönetet mond. (Tőlük még további szívességeket vár!)