Language skills and ethics (Nyelvtudás és etika)
Szerző karoligaspar @ augusztus 5, 2011
Szerző: Karoligaspar
“Egy Philip Lieberman nevű biológus kimutatta, hogy a nyelv tökéletlen birtoklása és az etikai tudat kialakulatlansága között alighanem mindig következményes viszony áll fönn. “
Kulcsár-Szabó Ernő (A műfordításról, 17. sz. jegyzet), forrás:
http://epa.oszk.hu/00000/00002/00035/kulcsar.html
Kulcsár-Szabó Ernő életműve nem en bloc semmis. Nekem sikerült találnom benne egy érvényes mondatot. Igaz, hogy nem tőle származik, és ő is csak egy lábjegyzetben említi, de ettől még találó: elsősorban Kulcsár-Szabó Ernőre magára és a körére:
http://smart.ivyportal.com/object.9709E9AA-F354-4159-B912-E720766C5C1B.ivy
Kulcsár-Szabó Ernőről sokan megállapították már, hogy nem birtokolja tökéletesen a nyelvet, mármint az anyanyelvét. (A többiről meg jobb, ha nem beszélünk.) Nem tud fogalmazni, nem tud írni. Hosszan és nyakatekerten fejezi ki, amit egyszerűen is lehetne, önellentmondásokba bonyolódik, nem tud érvelni, se retorikailag, se stilisztikailag, se szemantikailag, se logikailag nem állnak össze a szövegei. Magyarán nem mond semmit, és még azt is rosszul mondja. Ha a mottóban idézett Liebermann-parafrázis igaz, akkor érthető, miért nincs Kulcsár-Szabó Ernőnek etikai tudata.
Hogy a fenti baráti kör alábbi tagjainak sincs, azt – többek között – a Mészáros-minősítésben játszott szerepük is bizonyítja:
Korner Veronika 2005-ben megírt Mészáros Mártonnal közösen egy 13 oldalas cikket, majd hagyta, hogy Mészáros Márton ezt 4 évvel később, 2009-ben a saját nevén doktori disszertációként benyújtsa. Nemcsak hagyta, hanem egyetértett vele. Korner ugyanis kapott ezért Hansági-Kulcsár-Szabó Ágnes protekciójával a Károlitól egy 3 éves nappali irodalomtudományi doktori ösztöndíjat, amit az USÁ-ban költött el, ottani business administration tanulmányait finanszírozva belőle. Az összeget a Károli nem követelte tőle vissza, noha nem a rendeltetésének megfelelően lett felhasználva.
Eisemann György (szintén a baráti kör tagja, egyben Kulcsár-Szabó Ernő közvetlen beosztottja) beült Mészáros doktori védésére bizottsági elnöknek, és nem kifogásolta, hogy az ún disszertáció legfeljebb egy szemináriumi dolgozatot tesz ki. Nemcsak nem kifogásolta, hanem doktori értekezésként maximális potszámmal átvitte.
Bednanics Gábor (szintén a baráti kör tagja, egyben Kulcsár-Szabó Ernő volt doktorandusza) opponensként nem vette észre, hogy Mészáros dolgozata összesen 13 oldal, amelynek a felét nem a jelölt írta. Súlyos szakmai kifogásai ellenére – ld. http://jhnnsclvn.wordpress.com/2011/06/30/crushing-criticism-by-bednanics-bednanics-megsemmisito-kritikaja/ – nemcsak elfogadta doktori értekezésnek, hanem maximális pontszámot adott rá.
Simon Attila ugyanebből a baráti körből beült bizottsági tagnak és szintén maximális pontot adott erre a 6 és fél oldalas egyéni tejesítményre.
Hansági (Kulcsár-Szabó) Ágnes (egyszerre a baráti és a családi kör tagja) Mészáros közvetlen munkahelyi feletteseként egyrészt lenyúlta a témavezetést az eredeti témavezetőtől, majd a baráti körből összeállított egy olyan bizottságot, amely garantáltan nem teszi szóvá, hogy ez a rövid és ráadásul csapatmunkában írt szöveg nem disszertáció.
Kulcsár-Szabó Ernő nem kifogásolja, hogy kibővített családi műhelyének tagjai egymást doktoráltassák.
Fenti tények alátámasztani látszanak Kulcsár-Szabó Ernőnek Philipp Liebermann nyomán felállított ama tézisét, hogy a nyelvi kompetencia és az etikai tudat hiányosságai szervesen és szorosan összegfüggenek.
Erre ő maga és családi-baráti köre a legszemléletesebb példa.
Kategória: ELTE, Károli University of the Reformed Church, Kulcsár-Szabó Ágnes, Mészáros Márton | Címke:: Bednanics Gábor, Eisemann György, Korner Veronika, Kulcs-Szabó (Hansági) Ágnes, Kulcsár Szabó Ernő és köre, Kulcsár-Szabó-Hansági Ágnes, Mészáros Márton, Simon Attila | Szerkesztés | 24 Hozzászólások »
Freitag, 5. August 2011
Bürokratisches Kauderwelsch (Bürokrata halandzsa)
Gobbledygook (Bürokrata halandzsa)
Szerző anonymanalyst @ július 29, 2011
„Az intézményt leuralják a szakmailag érdektelen, de a „hatalmi” viszonyokban annál érdekeltebb bürokraták.”
(Cornelius Castoriadis: Bürokrata professzionalizmus: a kizsákmányolás új neve, 1979 )
A mottó válasz arra a kérdésre, mi köti össze az állítólagos teoretikusságára büszke Kulcsár Szabó Ernőt, és a 44 oldal lapos fecsegéssel nagydoktorrá lett másik “szabót”, Szabó Andrást: mindketten unalmas bürokraták. Akárcsak a MENY, Hansági, és közös családi lakájuk, Hermann. Ha jóindulattal akarjuk értékelni Kulcsár-Szabó Ernő “stiláris retteneteit”, akkor ezt nem gyatra német nyelvtudásából, meg nem értett bálványai magyarításának rosszul sikerült kísérleteiből vezetjük le, hanem az egykori K.u.K. bürokraták körülményes, nyakatekert nyelvének “örökségéből”, abban az értelemben használva az “örökség” szót, ahogy Kulcsár-Szabó Ernő a Magyar Irodalomtörténetében használja, azaz negatívan. Havasréti “antropológiai pesszimizmusa” felülmúlhatatlan irónia. Magyarán: Kulcsár-Szabó Ernő reménytelen eset. (A mottót Farkas Zsolt tanulmányából vettük.) – A szerk.
Szerző: Havasréti József
Bezeczky könyvében jól érzékelhető egy határozott nyelvkritikai attitűd, melynek éle Kulcsár Szabó Ernő tudományos nyelvhasználatára irányul. … {Korábban is sokan utaltak arra, hogy} e dolgokat (német hatások ide, hermeneutika oda) sokkal érthetőbben is el lehetne mondani. Másfelől megkockáztathatjuk, hogy Bezeczky távolról csatlakozik ahhoz a nyelvkritikai hagyományhoz (Kraus, Mauthner, Wittgenstein, Karinthy), mely a huszadik század elején a közbeszédben, sajtóban, hivatalos nyelvben uralkodó, ugyancsak német nyelvi bázison kialakuló “K. und K.” nyelvhasználatot bírálta. Bezeczky nyelvkritikája nem egyszerűen (sőt nem is kifejezetten) a germanizmusok, az óriásmondatok és az idegen szavak ellen irányul, hanem az ellen a kenetteljes, frázisokban tobzódó, olykor fellengzős magabiztosság ellen is, mely Kulcsár Szabó műveit jellemzi. Ha figyelembe vesszük a Kulcsár Szabó stílusával kapcsolatos két leghatározottabb nyelvkritikai állásfoglalást, Bezeczky jelen könyvét, valamint Horváth Iván kíméletlen vitairatát, akkor lehet látni, hogy e nyelvkritika – a bírálatok lehetséges terén belül – lényegében polarizálódik. Horváth Iván annak idején sorra vette Kulcsár Szabó szövegeinek legtámadhatóbb tulajdonságait (rosszul használt idegen szavak, semmitmondás, agyonbonyolítottság stb.), és ezek magyarázatát kérte – egyrészt nyilván tudva, hogy bizonyos általa felhánytorgatott szóhasználati melléfogásokra elfogadható magyarázat nem létezik, másrészt feltételezve, hogy a nyelvi hibáktól mintegy visszatisztított beszédet viszont már nyelvi és irodalomtudományi szempontokból értelmes célokra lehetne használni.19 Úgy vélem, hogy noha Horváth Iván bírálata sokkal fájóbb lehetett annak idején, Bezeczky mostani nyelvkritikája radikálisabb. Egyrészt, amikor nem foglalkozik részletekbe menően az egész Kulcsár Szabó-életművet átható stiláris rettenettel, akkor mintegy tudomásul veszi, hogy ez annyira összenőtt használójával, hogy ebből a szempontból teljességgel felesleges támadni, falra hányt borsó lenne csak, ahogy az összes, Kulcsár Szabó munkáit ezért vagy azért bíráló szöveg. E gesztusban a bírálat tárgyát/célpontját illetően valamiféle mélységes, már-már antropológiai karakterű pesszimizmust vélek felfedezni.
…
Amikor Bezeczky hosszasan idézi Kulcsár Szabó általa bírált szövegeit, akkor kétféle műveletet hajt végre egyidejűleg, láthatóvá tesz, megteremti az ítélet tárgyi-textuális feltételeit, illetve ezzel egyidejűleg már ítélkezik. … Walter Benjamin is utalt arra, hogy az idézés egyszerre hermeneutikai és jogi gyakorlat, melyben a keresett – vagy inkább felmutatott – jelentés az ítélet perspektíváján keresztül születik meg.
Havasréti József: Determinált pályaívek (Bezeczky Gábor: Irodalomtörténet a senkiföldjén), részlet
Forrás: http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=1735
Szerző: Farkas Zsolt
“A fő nehézséget természetesen maguk az institucionalista, bürokrata, „hivatalos” specialisták okozzák. A „profik”. Mivel „abból élnek”, hogy szaktudásuk monopólium, értsd: minél szűkebb körre korlátozódik ez a tudásmonopólium, annál többet „kaszálnak”, ezért megvetik a népszerűt…
Az institucionalista speciális tudását nem megosztani és sokféle megfontolás számára felkínálni szeretné, hanem minél drágábban eladni. Ezért elidegeníti a közérthetőtől: a szaknyelvet kamuflázzsá, titkosírássá változtatja. … Nyelvhasználata, terminológiája, a szakmai eminencia állandó és kínos bizonygatásaiból álló, minden kívülálló számára dögunalmas diskurzusa éppen arra szolgál, hogy az intézményhez csak azokat és annyira engedje közel, akik és amennyire engedelmesen beszélik az exkluzív nyelvet és titkos üzeneteit.
A hermetikus, laikusokat kizáró szakmai diskurzus egyik legfőbb funkciója az antidemokratikus körülmények biztosítása: távol tartani a démoszt – az adófizető polgárt, a fizetőképes keresletet –, lehetetlenné tenni szakmai és politikai befolyását, lehetetlenné tenni az intézmény (működtetőinek) külső kontrollját – harmonikus, funkciódús, eleven kontextusba illeszkedését. A másik legfőbb funkciója a hatalomelvű kriptológia: a madárnyelv, ami „kifelé” a tudományos eminencia bizonyítéka, „befelé” a hatalmi harc terepe. Az ilyen írásokban találjuk a szigorú tudományosság legtöbb jelét, „felmutatását”, ceremóniáit, ha-kell-ha-nem-demonstrációit, a lihegő, benfenteskedő szakmázást.
Ez a szakmai „kérlelhetetlenség” az a kamuflázs, aminek rejtekén ott lapul az ostoba önzés. Mintha nem lenne hozzáférése a jóhoz, ahhoz, hogy mi jó neki és másoknak; mert nem azt csinálja. Nem abban erőfeszít és örül, és nem fárad el, mert élvezi – hanem a „neki jó” az „a másiknak rosszabb”-at jelenti, ebben erőfeszít és kárörül, de elfárad és nem élvezi.” (C. Castiriadis, i.m.)
………
Gyerekek! Nem jó ez a stílus! Ez az egész Honi Hermeneutika-pite! Rossz olvasni, nem közlékeny, nem irodalomszerető, nem tágyilagos, épphogy nem a dologról van szó. Nem kedves! Nem szórakoztató, nem izgalmas, nem demokratikus, nem megértő, nem vagány. Gőgös, kioktató, rossz poétika, rossz mint hivatali, mint politikai, mint embertársi stílus. Nagyon hasonlít a finnugrizmus diskurzív és intézményes stílusára egyébként, bámulatos!
Antiromantikus! De Lukács György piskóta ehhez képest, amennyire!
Hát német ez még?
És gyerekek! Ki mond ennek ellent? Ki olvas szívesen KSzE-szöveget? Ki szereti ezt a stílust? Kedves honfitársaim,válaszoljatok! (Nem, ők se! Uááá, ők utálják a legjobban!) Akkor viszont hogyhogy ő(k) az intézményesen sikeres előrenyomuló(k)? He? Magyarok! Hogy van ez? Akinek elég rossz, agresszív a stílusa, azt nyomjátok fölfelé? De hasonlít ez a politikai kiválasztódásra! Ki szereti a korrupt alpolgármestert, az ügyfelet állandóan minősíthetetlen hangon leckéztető hivatalnokot, a hatalmaskodó főnököt vagy portást, a törtető pártkomisszárt, a gyűlöletbeszélő újságírót?
Akkor mégis miért toljátok őket?
Hogy legyen bizonyítékotok arra, hogy ebből az országból nem lesz semmi?
Farkas Zsolt: Győz a jó. Részlet
Forrás: http://www.muut.hu/korabbilapszamok/013/farkas.pdf
Kategória: ELTE | Címke:: Bezeczky Gábor nyelvkritikája, Horváth Iván nyelvkritikája, K.u.K. bürokrata nyelvezet, Kulcsár-Szabó Ernő mint Lukács György epigonja | Szerkesztés | 67 Hozzászólások »
Szerző anonymanalyst @ július 29, 2011
„Az intézményt leuralják a szakmailag érdektelen, de a „hatalmi” viszonyokban annál érdekeltebb bürokraták.”
(Cornelius Castoriadis: Bürokrata professzionalizmus: a kizsákmányolás új neve, 1979 )
A mottó válasz arra a kérdésre, mi köti össze az állítólagos teoretikusságára büszke Kulcsár Szabó Ernőt, és a 44 oldal lapos fecsegéssel nagydoktorrá lett másik “szabót”, Szabó Andrást: mindketten unalmas bürokraták. Akárcsak a MENY, Hansági, és közös családi lakájuk, Hermann. Ha jóindulattal akarjuk értékelni Kulcsár-Szabó Ernő “stiláris retteneteit”, akkor ezt nem gyatra német nyelvtudásából, meg nem értett bálványai magyarításának rosszul sikerült kísérleteiből vezetjük le, hanem az egykori K.u.K. bürokraták körülményes, nyakatekert nyelvének “örökségéből”, abban az értelemben használva az “örökség” szót, ahogy Kulcsár-Szabó Ernő a Magyar Irodalomtörténetében használja, azaz negatívan. Havasréti “antropológiai pesszimizmusa” felülmúlhatatlan irónia. Magyarán: Kulcsár-Szabó Ernő reménytelen eset. (A mottót Farkas Zsolt tanulmányából vettük.) – A szerk.
Szerző: Havasréti József
Bezeczky könyvében jól érzékelhető egy határozott nyelvkritikai attitűd, melynek éle Kulcsár Szabó Ernő tudományos nyelvhasználatára irányul. … {Korábban is sokan utaltak arra, hogy} e dolgokat (német hatások ide, hermeneutika oda) sokkal érthetőbben is el lehetne mondani. Másfelől megkockáztathatjuk, hogy Bezeczky távolról csatlakozik ahhoz a nyelvkritikai hagyományhoz (Kraus, Mauthner, Wittgenstein, Karinthy), mely a huszadik század elején a közbeszédben, sajtóban, hivatalos nyelvben uralkodó, ugyancsak német nyelvi bázison kialakuló “K. und K.” nyelvhasználatot bírálta. Bezeczky nyelvkritikája nem egyszerűen (sőt nem is kifejezetten) a germanizmusok, az óriásmondatok és az idegen szavak ellen irányul, hanem az ellen a kenetteljes, frázisokban tobzódó, olykor fellengzős magabiztosság ellen is, mely Kulcsár Szabó műveit jellemzi. Ha figyelembe vesszük a Kulcsár Szabó stílusával kapcsolatos két leghatározottabb nyelvkritikai állásfoglalást, Bezeczky jelen könyvét, valamint Horváth Iván kíméletlen vitairatát, akkor lehet látni, hogy e nyelvkritika – a bírálatok lehetséges terén belül – lényegében polarizálódik. Horváth Iván annak idején sorra vette Kulcsár Szabó szövegeinek legtámadhatóbb tulajdonságait (rosszul használt idegen szavak, semmitmondás, agyonbonyolítottság stb.), és ezek magyarázatát kérte – egyrészt nyilván tudva, hogy bizonyos általa felhánytorgatott szóhasználati melléfogásokra elfogadható magyarázat nem létezik, másrészt feltételezve, hogy a nyelvi hibáktól mintegy visszatisztított beszédet viszont már nyelvi és irodalomtudományi szempontokból értelmes célokra lehetne használni.19 Úgy vélem, hogy noha Horváth Iván bírálata sokkal fájóbb lehetett annak idején, Bezeczky mostani nyelvkritikája radikálisabb. Egyrészt, amikor nem foglalkozik részletekbe menően az egész Kulcsár Szabó-életművet átható stiláris rettenettel, akkor mintegy tudomásul veszi, hogy ez annyira összenőtt használójával, hogy ebből a szempontból teljességgel felesleges támadni, falra hányt borsó lenne csak, ahogy az összes, Kulcsár Szabó munkáit ezért vagy azért bíráló szöveg. E gesztusban a bírálat tárgyát/célpontját illetően valamiféle mélységes, már-már antropológiai karakterű pesszimizmust vélek felfedezni.
…
Amikor Bezeczky hosszasan idézi Kulcsár Szabó általa bírált szövegeit, akkor kétféle műveletet hajt végre egyidejűleg, láthatóvá tesz, megteremti az ítélet tárgyi-textuális feltételeit, illetve ezzel egyidejűleg már ítélkezik. … Walter Benjamin is utalt arra, hogy az idézés egyszerre hermeneutikai és jogi gyakorlat, melyben a keresett – vagy inkább felmutatott – jelentés az ítélet perspektíváján keresztül születik meg.
Havasréti József: Determinált pályaívek (Bezeczky Gábor: Irodalomtörténet a senkiföldjén), részlet
Forrás: http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=1735
Szerző: Farkas Zsolt
“A fő nehézséget természetesen maguk az institucionalista, bürokrata, „hivatalos” specialisták okozzák. A „profik”. Mivel „abból élnek”, hogy szaktudásuk monopólium, értsd: minél szűkebb körre korlátozódik ez a tudásmonopólium, annál többet „kaszálnak”, ezért megvetik a népszerűt…
Az institucionalista speciális tudását nem megosztani és sokféle megfontolás számára felkínálni szeretné, hanem minél drágábban eladni. Ezért elidegeníti a közérthetőtől: a szaknyelvet kamuflázzsá, titkosírássá változtatja. … Nyelvhasználata, terminológiája, a szakmai eminencia állandó és kínos bizonygatásaiból álló, minden kívülálló számára dögunalmas diskurzusa éppen arra szolgál, hogy az intézményhez csak azokat és annyira engedje közel, akik és amennyire engedelmesen beszélik az exkluzív nyelvet és titkos üzeneteit.
A hermetikus, laikusokat kizáró szakmai diskurzus egyik legfőbb funkciója az antidemokratikus körülmények biztosítása: távol tartani a démoszt – az adófizető polgárt, a fizetőképes keresletet –, lehetetlenné tenni szakmai és politikai befolyását, lehetetlenné tenni az intézmény (működtetőinek) külső kontrollját – harmonikus, funkciódús, eleven kontextusba illeszkedését. A másik legfőbb funkciója a hatalomelvű kriptológia: a madárnyelv, ami „kifelé” a tudományos eminencia bizonyítéka, „befelé” a hatalmi harc terepe. Az ilyen írásokban találjuk a szigorú tudományosság legtöbb jelét, „felmutatását”, ceremóniáit, ha-kell-ha-nem-demonstrációit, a lihegő, benfenteskedő szakmázást.
Ez a szakmai „kérlelhetetlenség” az a kamuflázs, aminek rejtekén ott lapul az ostoba önzés. Mintha nem lenne hozzáférése a jóhoz, ahhoz, hogy mi jó neki és másoknak; mert nem azt csinálja. Nem abban erőfeszít és örül, és nem fárad el, mert élvezi – hanem a „neki jó” az „a másiknak rosszabb”-at jelenti, ebben erőfeszít és kárörül, de elfárad és nem élvezi.” (C. Castiriadis, i.m.)
………
Gyerekek! Nem jó ez a stílus! Ez az egész Honi Hermeneutika-pite! Rossz olvasni, nem közlékeny, nem irodalomszerető, nem tágyilagos, épphogy nem a dologról van szó. Nem kedves! Nem szórakoztató, nem izgalmas, nem demokratikus, nem megértő, nem vagány. Gőgös, kioktató, rossz poétika, rossz mint hivatali, mint politikai, mint embertársi stílus. Nagyon hasonlít a finnugrizmus diskurzív és intézményes stílusára egyébként, bámulatos!
Antiromantikus! De Lukács György piskóta ehhez képest, amennyire!
Hát német ez még?
És gyerekek! Ki mond ennek ellent? Ki olvas szívesen KSzE-szöveget? Ki szereti ezt a stílust? Kedves honfitársaim,válaszoljatok! (Nem, ők se! Uááá, ők utálják a legjobban!) Akkor viszont hogyhogy ő(k) az intézményesen sikeres előrenyomuló(k)? He? Magyarok! Hogy van ez? Akinek elég rossz, agresszív a stílusa, azt nyomjátok fölfelé? De hasonlít ez a politikai kiválasztódásra! Ki szereti a korrupt alpolgármestert, az ügyfelet állandóan minősíthetetlen hangon leckéztető hivatalnokot, a hatalmaskodó főnököt vagy portást, a törtető pártkomisszárt, a gyűlöletbeszélő újságírót?
Akkor mégis miért toljátok őket?
Hogy legyen bizonyítékotok arra, hogy ebből az országból nem lesz semmi?
Farkas Zsolt: Győz a jó. Részlet
Forrás: http://www.muut.hu/korabbilapszamok/013/farkas.pdf
Kategória: ELTE | Címke:: Bezeczky Gábor nyelvkritikája, Horváth Iván nyelvkritikája, K.u.K. bürokrata nyelvezet, Kulcsár-Szabó Ernő mint Lukács György epigonja | Szerkesztés | 67 Hozzászólások »
Ivan der Schreckliche in Windel (Rettegett Iván pelenkában)
Ivan the terrible wrapped in diaper (Rettegett Iván pelenkában)
Szerző anonymanalyst @ július 27, 2011
Az alábbiakban a „magyar Zsdanov” sorozat folytatásaként Bundula István Magyar Narancsban megjelent írását adjuk közre, amelynek tárgya szintén Bezeczky Gábor korszakos jelentőségű Kulcsár-Szabó-kritikája. Nem véletlen, hogy Kulcsár-Szabó mind a mai napig nem volt képes válaszolni rá. Miközben Bundula végigiveszi, hogy szedi ízekre Bezeczky a Kulcsár-Szabó-szövegeket, hogy bizonyítja be, hogy a nagy “tudós”-nak nincs is koncepciója, csak nevetséges „elgondolásai” és üres frázisként puffogó nyakatekert álterminusai vannak, azt tartja a legszórakoztatóbbnak, ahogy a magyar irodalomtudomány rettegett diktátora betojt kisdiákként, a bemagolt lecke felmondásával hajkurássza Hans Robert Jauss tanítóbácsis dícséretét. – A szerk.
Szerző: Bundula István
Narancs XXI. évf. 15. szám – 2009-04-09
kultúra – kritika
Könyv – A mese vége – Bezeczky Gábor: Irodalomtörténet a senkiföldjén
Bezeczky Gábor a hazai irodalomtudomány egyik meghatározó alakjának, Kulcsár Szabó Ernőnek (KSZE) a főművét, A magyar irodalom története 1945-1991 című összefoglalóját elemzi könyvében. Ez a tény már jóval a megjelenés előtt izgalomba hozta nemcsak a szűkebb szakmát, de a kritikusi világ egy részét is. Ennek oka egyszerű, de azok számára, akik az irodalomtudományos élet viszonyait nem ismerik, e várakozás érthetetlennek tűnt – főleg, hogy az analízis tárgya 1993-ban, másodjára pedig 1994-ben jelent meg.
Nos, e hangulat mindenekelőtt azért alakult ki, mert Kulcsár Szabó Ernő munkásságáról kritikus könyv készült. Hogy ez miért is szenzáció 2009-ben, annak utánakérdeztem. Az alábbi hallomásoknak lehet valóságos alapjuk, de lehetnek puszta szóbeszédek is, amik mondjuk szakmai irigység miatt kaptak lábra. Tehát: KSZE nem pusztán és nem elsősorban tudományos teljesítménye, hanem a tudományos élet struktúrájában elfoglalt pozíciója miatt fontos személy. Egyetemi tanszékek vezetője; tanítványai révén számos műhelyre van befolyása; ösztöndíj- és pályázatipénz-osztó helyek kulcsfigurája. Alakját a kívülálló számára is nyilvánvalóan egyfelől ellenszenv, másfelől pedig abszolút elismerés övezi. Előbbi éppen úgy fakadhat a fentiekből, mint tudományos nézeteinek (a szövegekből is kitűnő) türelmetlenségéből, kizárólagosságra törekvéséből. Valószínűbb azonban – ez már az én következtetésem -, hogy a kettő egyfajta keveredéséről van szó, és azok, akiket irritál KSZE szakmai intoleranciája, a vele szembeni idegenkedést és munkásságának elutasítását megfoghatóbb dolgokba, például az érdemtelenül pozícióba jutott macher képébe vetítik bele. Mindennek a valóságtartalmát nem tudom megítélni – az viszont nem közvetett, hanem közvetlen tapasztalatom, hogy a szűkebb szakmából nemigen akaródzik senkinek megnyilatkozni Bezeczky könyvéről; és van, aki nem is tagadja, hogy kenyérféltésből hallgat. Nincs kétségem afelől, hogy például ezek az irodalmárok a sors egyfajta igazságszolgáltatásaként tekintenek Bezeczky Gábor munkájára – Bezeczky szándékától függetlenül.
Kötözködések
Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténész a kilencvenes évek első felében lett ismert a szűkebb szakmán kívül is, amikor a hermeneutikai megközelítés elkötelezett híveként gyakorlatilag leparasztozta és az új elméletek befogadására képtelen őskövületnek bélyegezte a honi irodalomtörténészi és -kritikusi világ jó részét (ámbár ezt az általam használtnál jóval nyakatekertebb terminusokban fogalmazta meg). Indulatoktól és kölcsönös sértegetésektől terhes vita is kialakult a nézetei – de még inkább provokatív megszólalásai – miatt (erről Bezeczky könyve is megemlékezik), amelyben nemcsak ellenfelei (például Domokos Mátyás vagy Radnóti Sándor), hanem KSZE is jó néhány figyelemre méltó szempontot sorakoztattak föl. Az viszont föltűnő volt, hogy (amint azt Bezeczky Gábor példák sorával ugyancsak kimutatja) KSZE sokszor nem partnerei érveit cáfolta, hanem azt, amit ő azoknak gondolt.
Az, hogy KSZE nehézkesen vitatkozik konkrét emberekkel konkrét problémákról, a maga pőreségében azon a 2003. tavaszi konferencián mutatkozott meg, amelyet az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke szervezett – éppen KSZE egyik, a filológusokat élesen elmarasztaló írásának hatására. Horváth Iván előadásában először analizálta részletesen a KSZE képviselte irodalomtörténészi módszert, és a Kulcsár Szabó körül addigra már kialakult iskola munkásságát. Főbb megállapításai lényegében egybecsengenek a Bezeczkyéivel: KSZE állításai sokszor nem pusztán homályos, hanem zavaros és ellentmondásos premisszákra épülnek; működését mérhetetlen, arrogáns (tudományos) felsőbbség- és etalontudat, egyúttal ájult tekintélytisztelet jellemzi. (A tekintélytisztelethez egy adalék: a Magyar Napló 1993. november 26-i számába KSZE interjút készített egyik példaképével, Hans Robert Jauss-szal. Ma is szórakoztató olvasmány, ahogyan az itthoni szakmai élet kérlelhetetlen és rettegett Kulcsár Szabója “kérdéseiben” stréber kisdiákként mondja fel a kötelező tananyagot Jauss professzornak. Aki aztán néhány válaszát “igen”-nel is kezdi, elismerve mintegy az interjúer igyekezetét.)
Mint Horváth meggyőzően kifejtette, KSZE hiába tekinti magát a “hazai hermeneutikai fordulat” végrehajtójának, az MTA Irodalomtudományi Intézetében már a hetvenes években foglalkoztak Gadamer, Habermas vagy Jauss munkásságával – mégpedig a nemzetközi tudományosságban is figyelmet kapott módon. Horváth vitára ingerlő állításaira (és stílusára) KSZE a helyszínen reagált, de hogy mit, arra ma már csak Horváth viszontválaszából lehet következtetni. KSZE hozzászólása ugyanis nem olvasható a világhálón, helyette csupán egy rövid, a vita úgymond személyeskedő hangnemét kifogásoló nyilatkozat tudósít a megbírált személy megbántottságáról.
Bezeczky Gábor állításai tehát nem előzmény nélküliek – az újdonság erejével minden bizonnyal azért hatnak, mert a 2003-as bírálatnak nemhogy folytatása, de komolyabb visszhangja sem volt.
Tarthatatlan alaptételek
Bezeczky Gábor nemcsak KSZE irodalomtörténetét szedi ízekre, hanem a Kulcsár Szabó nézeteinek tágabb kontextusát jelentő egyéb tanulmányait is. A szerző nagy aprólékossággal vizsgálja tárgyát, következetes érveléssel, idézetek sorával támogatva fogalmazza meg állításait és – elsősorban – teszi föl kérdéseit. Noha akad elismerő megjegyzése is, a végeredmény egyértelmű: KSZE rendszere mondatonként porlad szét és száll a semmibe Bezeczky vizsgálatai nyomán. KSZE – a magyar irodalmi élet 1945 utáni provincializmusáról, a múlt folyamatait egyedül értelmezni képes “élő irodalmiságról” szóló – alaptételeinek tarthatatlanságát a szerző viszonylag egyszerűen, a szövegszerűen is igazolható önellentmondások sorával mutatja ki. Példák sokaságával illusztrálja a már Horváth Iván által is pellengérre állított tudálékoskodó fráziskészlet ürességét is. (Mondjuk a “vadonatúj dialogikus horizontmozgás” kifejezését; egy helyütt pedig, miután idéz KSZE-től – “a kérdések ugyanarra vonatkozása nélkül semmiféle horizontösszeolvadás nem jöhet létre”-, pikírten megjegyzi: “A ‘horizontösszeolvadás’ a szerző elgondolásában nem más, mint a megértés.”)
Az irónia nemcsak ezekben a passzusokban, de általában is jellemzi Bezeczkyt: KSZE irodalomtörténetét “mesének”, vagy némi engedménnyel “elbeszélésnek”, esetleg “önéletrajznak” jellemzi, amelynek főhőse, afféle “trónra törekvő hercegként”, a posztmodern – és persze maga Kulcsár Szabó Ernő. Vagyis a múltat értelmezni hivatott jelenbeli “irodalmiság”. Bár KSZE a maga személyiségét hangsúlyosan a háttérben kívánja tartani az értelmezés során, Bezeczky szenvtelenül mutat rá, hogy “ezen a ponton bizonyosan nem a jelen irodalma, hanem a jelen irodalmától, kritikájától és irodalomtudományától önmagát látványosan megkülönböztető irodalomtörténész írja az irodalom történetét”. Továbbá “ugyanez magyarázza meg azt is, ahogyan az elbeszélő elhelyezi magát a mesében. Úgy véli, nem egyszerűen a személyes vélekedésének, pusztán a saját értelmezésének, kizárólag egyéni gondolatainak ad hangot, hanem a rajta keresztül megvalósult hagyománytörténést és hatástörténetet engedi szóhoz jutni.”
A korszak irodalomtudományát en bloc a vidékiség (KSZE nyelvi leleményével: a “térségi” jelleg) és az “ázsiai szellemiségnek” való behódolás miatt elmarasztaló Kulcsár Szabó gondolati bukfenceit Bezeczky maliciózusan sorjázza, majd megjegyzi: “Ha ez az állítás igaz volna, Kulcsár Szabó Ernő egyáltalán nem találkozhatott volna olyan emberekkel és közösségekkel, akik és amelyek fenn tudták tartani szellemi függetlenségüket, sőt maga Kulcsár Szabó Ernő sem vonhatta volna ki szellemi cselekvéseinek formáit a marxizmus befolyása alól. Ha viszont neki sikerült, sikerülhetett másnak is.” Bezeczky látványosan nem vagy alig használja KSZE fölfogására a “nézet” vagy a “rendszer” szavakat, amik világosan utalnának valamiféle koherens gondolatiságra. Ezek helyett a némileg lekezelő “elgondolás” kifejezést preferálja.
A leggyilkosabb észrevétel mégis az, ahogyan Bezeczky kimutatja: a Kulcsár Szabó-i okfejtés néhány elméleti tétele félrefordításon alapul. KSZE ugyanis az angolszász irodalomtudomány vonatkozó munkáit németből ültette át magyarra, és a dupla fordítás óhatatlanul torzuláshoz vezetett.
*
Bár a levont következtetésekből és a föltett kérdésekből kihüvelyezhető egyfajta végső konklúzió, egyértelmű összegzés nem olvasható Bezeczky könyvében. E sorok írója Bezecky Gábor szövege alapján a következőképpen summázná a bírálat tárgyát képező Kulcsár Szabó Ernő-féle irodalomtörténészi és kritikusi fölfogást: a saját igazságát egyedülinek tételező, önmagát a nemzetközi tudományosság itthoni letéteményesének tekintő, az elméleti fölkészültséget a más nézetűektől elvitató magatartás. Durvábban: elsősorban a német irodalomteóriára figyelő, annak fogalomkészletét, eredményeit jól-rosszul megemésztő és ellentmondásos elméletté összegyúró szűk horizontú teleológia. Amelynek a korlátoltsága éppen abból fakad, hogy a megtalált egyedül üdvözítő módszer birtokában nem látja a saját korlátait. Van erre egyértelműbb kifejezés is, mégpedig az, amellyel KSZE oly nagy kedvvel minősíti vitapartnereit: provincializmus.
Lehet, hogy Bezeczky Gábor analízise minden alapossága ellenére is vitatható néhány, esetleg számos ponton. De hogy az ellenállítást megfogalmazó majdani vitapartnernek Bezeczky igényes bírálata után nem lesz könnyű dolga, abban biztos vagyok.
Bundula István
http://www.magyarnarancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=18742
Kategória: ELTE | Címke:: agresszió, érdemtelenül pozícióba jutott macher, Bundula István a Magyar Narancsban, gyenge nyelvtudás: félrefordítások, korlátoltság, Kulcsár-Szabó Ernő, nyakatekert nyelv, szűk horizont, tarthatatlan alaptételek, vidékiesség, zavaros premisszák | Szerkesztés | 35 Hozzászólások »
Szerző anonymanalyst @ július 27, 2011
Az alábbiakban a „magyar Zsdanov” sorozat folytatásaként Bundula István Magyar Narancsban megjelent írását adjuk közre, amelynek tárgya szintén Bezeczky Gábor korszakos jelentőségű Kulcsár-Szabó-kritikája. Nem véletlen, hogy Kulcsár-Szabó mind a mai napig nem volt képes válaszolni rá. Miközben Bundula végigiveszi, hogy szedi ízekre Bezeczky a Kulcsár-Szabó-szövegeket, hogy bizonyítja be, hogy a nagy “tudós”-nak nincs is koncepciója, csak nevetséges „elgondolásai” és üres frázisként puffogó nyakatekert álterminusai vannak, azt tartja a legszórakoztatóbbnak, ahogy a magyar irodalomtudomány rettegett diktátora betojt kisdiákként, a bemagolt lecke felmondásával hajkurássza Hans Robert Jauss tanítóbácsis dícséretét. – A szerk.
Szerző: Bundula István
Narancs XXI. évf. 15. szám – 2009-04-09
kultúra – kritika
Könyv – A mese vége – Bezeczky Gábor: Irodalomtörténet a senkiföldjén
Bezeczky Gábor a hazai irodalomtudomány egyik meghatározó alakjának, Kulcsár Szabó Ernőnek (KSZE) a főművét, A magyar irodalom története 1945-1991 című összefoglalóját elemzi könyvében. Ez a tény már jóval a megjelenés előtt izgalomba hozta nemcsak a szűkebb szakmát, de a kritikusi világ egy részét is. Ennek oka egyszerű, de azok számára, akik az irodalomtudományos élet viszonyait nem ismerik, e várakozás érthetetlennek tűnt – főleg, hogy az analízis tárgya 1993-ban, másodjára pedig 1994-ben jelent meg.
Nos, e hangulat mindenekelőtt azért alakult ki, mert Kulcsár Szabó Ernő munkásságáról kritikus könyv készült. Hogy ez miért is szenzáció 2009-ben, annak utánakérdeztem. Az alábbi hallomásoknak lehet valóságos alapjuk, de lehetnek puszta szóbeszédek is, amik mondjuk szakmai irigység miatt kaptak lábra. Tehát: KSZE nem pusztán és nem elsősorban tudományos teljesítménye, hanem a tudományos élet struktúrájában elfoglalt pozíciója miatt fontos személy. Egyetemi tanszékek vezetője; tanítványai révén számos műhelyre van befolyása; ösztöndíj- és pályázatipénz-osztó helyek kulcsfigurája. Alakját a kívülálló számára is nyilvánvalóan egyfelől ellenszenv, másfelől pedig abszolút elismerés övezi. Előbbi éppen úgy fakadhat a fentiekből, mint tudományos nézeteinek (a szövegekből is kitűnő) türelmetlenségéből, kizárólagosságra törekvéséből. Valószínűbb azonban – ez már az én következtetésem -, hogy a kettő egyfajta keveredéséről van szó, és azok, akiket irritál KSZE szakmai intoleranciája, a vele szembeni idegenkedést és munkásságának elutasítását megfoghatóbb dolgokba, például az érdemtelenül pozícióba jutott macher képébe vetítik bele. Mindennek a valóságtartalmát nem tudom megítélni – az viszont nem közvetett, hanem közvetlen tapasztalatom, hogy a szűkebb szakmából nemigen akaródzik senkinek megnyilatkozni Bezeczky könyvéről; és van, aki nem is tagadja, hogy kenyérféltésből hallgat. Nincs kétségem afelől, hogy például ezek az irodalmárok a sors egyfajta igazságszolgáltatásaként tekintenek Bezeczky Gábor munkájára – Bezeczky szándékától függetlenül.
Kötözködések
Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténész a kilencvenes évek első felében lett ismert a szűkebb szakmán kívül is, amikor a hermeneutikai megközelítés elkötelezett híveként gyakorlatilag leparasztozta és az új elméletek befogadására képtelen őskövületnek bélyegezte a honi irodalomtörténészi és -kritikusi világ jó részét (ámbár ezt az általam használtnál jóval nyakatekertebb terminusokban fogalmazta meg). Indulatoktól és kölcsönös sértegetésektől terhes vita is kialakult a nézetei – de még inkább provokatív megszólalásai – miatt (erről Bezeczky könyve is megemlékezik), amelyben nemcsak ellenfelei (például Domokos Mátyás vagy Radnóti Sándor), hanem KSZE is jó néhány figyelemre méltó szempontot sorakoztattak föl. Az viszont föltűnő volt, hogy (amint azt Bezeczky Gábor példák sorával ugyancsak kimutatja) KSZE sokszor nem partnerei érveit cáfolta, hanem azt, amit ő azoknak gondolt.
Az, hogy KSZE nehézkesen vitatkozik konkrét emberekkel konkrét problémákról, a maga pőreségében azon a 2003. tavaszi konferencián mutatkozott meg, amelyet az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke szervezett – éppen KSZE egyik, a filológusokat élesen elmarasztaló írásának hatására. Horváth Iván előadásában először analizálta részletesen a KSZE képviselte irodalomtörténészi módszert, és a Kulcsár Szabó körül addigra már kialakult iskola munkásságát. Főbb megállapításai lényegében egybecsengenek a Bezeczkyéivel: KSZE állításai sokszor nem pusztán homályos, hanem zavaros és ellentmondásos premisszákra épülnek; működését mérhetetlen, arrogáns (tudományos) felsőbbség- és etalontudat, egyúttal ájult tekintélytisztelet jellemzi. (A tekintélytisztelethez egy adalék: a Magyar Napló 1993. november 26-i számába KSZE interjút készített egyik példaképével, Hans Robert Jauss-szal. Ma is szórakoztató olvasmány, ahogyan az itthoni szakmai élet kérlelhetetlen és rettegett Kulcsár Szabója “kérdéseiben” stréber kisdiákként mondja fel a kötelező tananyagot Jauss professzornak. Aki aztán néhány válaszát “igen”-nel is kezdi, elismerve mintegy az interjúer igyekezetét.)
Mint Horváth meggyőzően kifejtette, KSZE hiába tekinti magát a “hazai hermeneutikai fordulat” végrehajtójának, az MTA Irodalomtudományi Intézetében már a hetvenes években foglalkoztak Gadamer, Habermas vagy Jauss munkásságával – mégpedig a nemzetközi tudományosságban is figyelmet kapott módon. Horváth vitára ingerlő állításaira (és stílusára) KSZE a helyszínen reagált, de hogy mit, arra ma már csak Horváth viszontválaszából lehet következtetni. KSZE hozzászólása ugyanis nem olvasható a világhálón, helyette csupán egy rövid, a vita úgymond személyeskedő hangnemét kifogásoló nyilatkozat tudósít a megbírált személy megbántottságáról.
Bezeczky Gábor állításai tehát nem előzmény nélküliek – az újdonság erejével minden bizonnyal azért hatnak, mert a 2003-as bírálatnak nemhogy folytatása, de komolyabb visszhangja sem volt.
Tarthatatlan alaptételek
Bezeczky Gábor nemcsak KSZE irodalomtörténetét szedi ízekre, hanem a Kulcsár Szabó nézeteinek tágabb kontextusát jelentő egyéb tanulmányait is. A szerző nagy aprólékossággal vizsgálja tárgyát, következetes érveléssel, idézetek sorával támogatva fogalmazza meg állításait és – elsősorban – teszi föl kérdéseit. Noha akad elismerő megjegyzése is, a végeredmény egyértelmű: KSZE rendszere mondatonként porlad szét és száll a semmibe Bezeczky vizsgálatai nyomán. KSZE – a magyar irodalmi élet 1945 utáni provincializmusáról, a múlt folyamatait egyedül értelmezni képes “élő irodalmiságról” szóló – alaptételeinek tarthatatlanságát a szerző viszonylag egyszerűen, a szövegszerűen is igazolható önellentmondások sorával mutatja ki. Példák sokaságával illusztrálja a már Horváth Iván által is pellengérre állított tudálékoskodó fráziskészlet ürességét is. (Mondjuk a “vadonatúj dialogikus horizontmozgás” kifejezését; egy helyütt pedig, miután idéz KSZE-től – “a kérdések ugyanarra vonatkozása nélkül semmiféle horizontösszeolvadás nem jöhet létre”-, pikírten megjegyzi: “A ‘horizontösszeolvadás’ a szerző elgondolásában nem más, mint a megértés.”)
Az irónia nemcsak ezekben a passzusokban, de általában is jellemzi Bezeczkyt: KSZE irodalomtörténetét “mesének”, vagy némi engedménnyel “elbeszélésnek”, esetleg “önéletrajznak” jellemzi, amelynek főhőse, afféle “trónra törekvő hercegként”, a posztmodern – és persze maga Kulcsár Szabó Ernő. Vagyis a múltat értelmezni hivatott jelenbeli “irodalmiság”. Bár KSZE a maga személyiségét hangsúlyosan a háttérben kívánja tartani az értelmezés során, Bezeczky szenvtelenül mutat rá, hogy “ezen a ponton bizonyosan nem a jelen irodalma, hanem a jelen irodalmától, kritikájától és irodalomtudományától önmagát látványosan megkülönböztető irodalomtörténész írja az irodalom történetét”. Továbbá “ugyanez magyarázza meg azt is, ahogyan az elbeszélő elhelyezi magát a mesében. Úgy véli, nem egyszerűen a személyes vélekedésének, pusztán a saját értelmezésének, kizárólag egyéni gondolatainak ad hangot, hanem a rajta keresztül megvalósult hagyománytörténést és hatástörténetet engedi szóhoz jutni.”
A korszak irodalomtudományát en bloc a vidékiség (KSZE nyelvi leleményével: a “térségi” jelleg) és az “ázsiai szellemiségnek” való behódolás miatt elmarasztaló Kulcsár Szabó gondolati bukfenceit Bezeczky maliciózusan sorjázza, majd megjegyzi: “Ha ez az állítás igaz volna, Kulcsár Szabó Ernő egyáltalán nem találkozhatott volna olyan emberekkel és közösségekkel, akik és amelyek fenn tudták tartani szellemi függetlenségüket, sőt maga Kulcsár Szabó Ernő sem vonhatta volna ki szellemi cselekvéseinek formáit a marxizmus befolyása alól. Ha viszont neki sikerült, sikerülhetett másnak is.” Bezeczky látványosan nem vagy alig használja KSZE fölfogására a “nézet” vagy a “rendszer” szavakat, amik világosan utalnának valamiféle koherens gondolatiságra. Ezek helyett a némileg lekezelő “elgondolás” kifejezést preferálja.
A leggyilkosabb észrevétel mégis az, ahogyan Bezeczky kimutatja: a Kulcsár Szabó-i okfejtés néhány elméleti tétele félrefordításon alapul. KSZE ugyanis az angolszász irodalomtudomány vonatkozó munkáit németből ültette át magyarra, és a dupla fordítás óhatatlanul torzuláshoz vezetett.
*
Bár a levont következtetésekből és a föltett kérdésekből kihüvelyezhető egyfajta végső konklúzió, egyértelmű összegzés nem olvasható Bezeczky könyvében. E sorok írója Bezecky Gábor szövege alapján a következőképpen summázná a bírálat tárgyát képező Kulcsár Szabó Ernő-féle irodalomtörténészi és kritikusi fölfogást: a saját igazságát egyedülinek tételező, önmagát a nemzetközi tudományosság itthoni letéteményesének tekintő, az elméleti fölkészültséget a más nézetűektől elvitató magatartás. Durvábban: elsősorban a német irodalomteóriára figyelő, annak fogalomkészletét, eredményeit jól-rosszul megemésztő és ellentmondásos elméletté összegyúró szűk horizontú teleológia. Amelynek a korlátoltsága éppen abból fakad, hogy a megtalált egyedül üdvözítő módszer birtokában nem látja a saját korlátait. Van erre egyértelműbb kifejezés is, mégpedig az, amellyel KSZE oly nagy kedvvel minősíti vitapartnereit: provincializmus.
Lehet, hogy Bezeczky Gábor analízise minden alapossága ellenére is vitatható néhány, esetleg számos ponton. De hogy az ellenállítást megfogalmazó majdani vitapartnernek Bezeczky igényes bírálata után nem lesz könnyű dolga, abban biztos vagyok.
Bundula István
http://www.magyarnarancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=18742
Kategória: ELTE | Címke:: agresszió, érdemtelenül pozícióba jutott macher, Bundula István a Magyar Narancsban, gyenge nyelvtudás: félrefordítások, korlátoltság, Kulcsár-Szabó Ernő, nyakatekert nyelv, szűk horizont, tarthatatlan alaptételek, vidékiesség, zavaros premisszák | Szerkesztés | 35 Hozzászólások »
Der zurückgeblasene Rückwind (A visszafújt hátszél)
The returned backwind (A visszafújt hátszél)
Szerző anonymanalyst @ július 25, 2011
Most egy poszt erejéig megszakítjuk a “magyar Zsdanov” sorozatot, mert Zsinati illetékestől fontos információt kaptunk a 200 milliós felajánlás visszautasításának okairól. De utána folytatjuk, mert a téma szorosan összefügg a Mészáros-üggyel és Zsdanov Károlin működő MENYe miatt a károlis botránnyal, illetve ez a kettő egymással. Ha ugyanis “Zsdanov” köre jutalmul, ajándékba, alanyi jogon kaphat PhD-t, mint Mészáros, akkor nincs értelme a minősítés rendszerének. Legalábbis azon a területen, amelyen Zsdanov működik, illetve amelyeket még befolyásolni tud. – A szerk.
Szerző: Zsinati illetékes
Bölcskei Gusztáv, azaz a hátszél, nem adta fel a vitorla, azaz a kormány látványos űzésének tervét: „Szeretnénk ennek a kormánynak hátszelet biztosítani, de néha nem találjuk a vitorlát”. (Ld. erről Vári György interjúját Bölcskei Gusztávval: Dunán innen, Tiszán túl. Útkereső református egyház. MANCS 2011. május 12.) Bölcskei idén májusban olyat fújt a vitorla után, amit annak a távolból is érzékelnie és értékelnie kellett volna: ebbe a fújásba Bölcskei beleadott apait-anyait, összesen 200 millió forintot. A vitorla ezt érzékelte is, ám nem értékelte: a reménytelen szerelmes megint hoppon maradt. (Ld. erről bővebben: http://jhnnsclvn.wordpress.com/2011/05/17/i-would-be-wind-if-you-were-a-sail-lennek-en-hatszel-ha-lennel-vitorla/ )
A vitorla megint visszautasította őt. Egymás után kétszer is.
A tatai Csillagpont református ifjúsági találkozón csütörtökön tartott kerekasztal-beszélgetésen szólt erről a fájdalmas ügyről a püspök, narancs-fehér mezben, holland futballistának öltözve, öltönyös beszélgetőpartnerei, Bóna Zoltán, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára, Fedor Tibor, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium egyházi kapcsolatokért felelős államtitkárságának főosztályvezetője, valamint Michl József, Tata város polgármestere, országgyűlési képviselő társaságában.
Pedig a Zsinat is jóváhagyta májusban azt a nagylelkű ajánlatot, hogy a református egyház kollektíve lemond a gyülekezetek által a kulturális örökség rekonstrukciójára (elsősorban templomfelújításra) kiírt pályázaton elnyert 200 milliós összegről. Ezzel Bölcskei be akarta előzni a kormányfőnél a katolikusokat, akikre amúgy is féltékeny a sűrűbb személyes meghallgatások miatt. Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök ugyanis „csak” 100 milliót ajánlott fel, igaz, nem az állami költségvetésből, hanem a hívek közötti gyűjtésből, dehát ez mégiscsak a fele a reformátusok felajánlásának. Még ha ehhez hozzáadjuk Rédly Elemér győri katolikus kanonok saját megtakarított pénzéből adott egy millió forintját, a reformátusok akkor is lóhosszal verik a pápistákat.
Az alábbi fotón szemmel látható püspök urunk megrökönyödése, akárcsak a mellette ülő öltönyös minisztériumi főosztályvezetőé, Fedor Tiboré http://www.reformatus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=27676%3Anem-fogadta-el-a-kormany-az-allamadossag-csoekkentesre-tett-reformatus-felajanlast&catid=101%3Akozlemenyekhirek&Itemid=269&lang=hu , amikor játszóruhába bújt püspökünk arról panaszkodik, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes levélben utasította vissza a reformátusok felajánlását, míg a pápistákét örömmel fogadta. A miniszterelnök-helyettes ugyanis különbséget lát a között, hogy valaki a sajátját ajánlja-e fel, vagy a másét. Bölcskei nagylelkűségén átlátott a kormány, akár a szitán: nem a sajátját ajánlja fel, hanem egy az állami büdzséből származó összeget, amelynek célja a kulturális örökség, például a roskadozó templomok renoválása. A más célú forrásfelhasználást egyrészt törvényeink tiltják, másrészt pedig a templomokat úgyis halaszthatatlanul helyre kell állítani, tehát ezt a pénzt az eredeti célra mégis ki kell majd adni. Bölcskei valójában nem ajánlott fel semmit, hanem az az állami büdzsén belüli törvénytelen forrásátcsoportosítással akarta a felajánlás látszatát kelteni. Ha a reformátusok lemondanak az összegről, akkor ez csak más műemlékek rekonstrukciójára fordítható, pl. katolikus temploméra vagy zsinagógáéra, de semmiképp sem az államadósságra. Az a körülmény, hogy az érintett gyülekezeteket meg sem kérdezték arról, lemondanának-e a pályázatokon általuk nyert pénzről, csak árnyalja ennek a nemes felajánlásnak a szépségét.
Magyarán mások más célra szánt pénzét kívánta felajánlani Bölcskei püspök, mintha az a sajátja volna. Ráadásul ezt úgy kommentálta, mint valami erkölcsi döntést, amelyre a kormány politikai választ adott. Püspökünk ezt a rideg „politikai” választ nem is hagyta annyiban: újabb levelet írt, megerősítve erkölcsi késztetései komolyságát. Erre Semjén Zsolttól tökéletes válasz érkezett: az lenne az erkölcsi döntés, ha a reformátusok is saját zsebből adakoznának, mint a katolikusok.
Most már kezdjük érteni, miért fogadja szívesebben miniszterelnökünk a pápistákat, mint a kálomistákat. Utóbbiak erkölcsi érzéke ugyanis még kívánni valót hagy maga után.
Kategória: HungarianCalvinistChurch | Címke:: a visszautasított 200 millió, Bölcskei Gusztáv, más pénzének felajánlása, mit jelent az önzetle adakozás?, Semjén Zsolt | Szerkesztés | 37 Hozzászólások »
Szerző anonymanalyst @ július 25, 2011
Most egy poszt erejéig megszakítjuk a “magyar Zsdanov” sorozatot, mert Zsinati illetékestől fontos információt kaptunk a 200 milliós felajánlás visszautasításának okairól. De utána folytatjuk, mert a téma szorosan összefügg a Mészáros-üggyel és Zsdanov Károlin működő MENYe miatt a károlis botránnyal, illetve ez a kettő egymással. Ha ugyanis “Zsdanov” köre jutalmul, ajándékba, alanyi jogon kaphat PhD-t, mint Mészáros, akkor nincs értelme a minősítés rendszerének. Legalábbis azon a területen, amelyen Zsdanov működik, illetve amelyeket még befolyásolni tud. – A szerk.
Szerző: Zsinati illetékes
Bölcskei Gusztáv, azaz a hátszél, nem adta fel a vitorla, azaz a kormány látványos űzésének tervét: „Szeretnénk ennek a kormánynak hátszelet biztosítani, de néha nem találjuk a vitorlát”. (Ld. erről Vári György interjúját Bölcskei Gusztávval: Dunán innen, Tiszán túl. Útkereső református egyház. MANCS 2011. május 12.) Bölcskei idén májusban olyat fújt a vitorla után, amit annak a távolból is érzékelnie és értékelnie kellett volna: ebbe a fújásba Bölcskei beleadott apait-anyait, összesen 200 millió forintot. A vitorla ezt érzékelte is, ám nem értékelte: a reménytelen szerelmes megint hoppon maradt. (Ld. erről bővebben: http://jhnnsclvn.wordpress.com/2011/05/17/i-would-be-wind-if-you-were-a-sail-lennek-en-hatszel-ha-lennel-vitorla/ )
A vitorla megint visszautasította őt. Egymás után kétszer is.
A tatai Csillagpont református ifjúsági találkozón csütörtökön tartott kerekasztal-beszélgetésen szólt erről a fájdalmas ügyről a püspök, narancs-fehér mezben, holland futballistának öltözve, öltönyös beszélgetőpartnerei, Bóna Zoltán, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára, Fedor Tibor, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium egyházi kapcsolatokért felelős államtitkárságának főosztályvezetője, valamint Michl József, Tata város polgármestere, országgyűlési képviselő társaságában.
Pedig a Zsinat is jóváhagyta májusban azt a nagylelkű ajánlatot, hogy a református egyház kollektíve lemond a gyülekezetek által a kulturális örökség rekonstrukciójára (elsősorban templomfelújításra) kiírt pályázaton elnyert 200 milliós összegről. Ezzel Bölcskei be akarta előzni a kormányfőnél a katolikusokat, akikre amúgy is féltékeny a sűrűbb személyes meghallgatások miatt. Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök ugyanis „csak” 100 milliót ajánlott fel, igaz, nem az állami költségvetésből, hanem a hívek közötti gyűjtésből, dehát ez mégiscsak a fele a reformátusok felajánlásának. Még ha ehhez hozzáadjuk Rédly Elemér győri katolikus kanonok saját megtakarított pénzéből adott egy millió forintját, a reformátusok akkor is lóhosszal verik a pápistákat.
Az alábbi fotón szemmel látható püspök urunk megrökönyödése, akárcsak a mellette ülő öltönyös minisztériumi főosztályvezetőé, Fedor Tiboré http://www.reformatus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=27676%3Anem-fogadta-el-a-kormany-az-allamadossag-csoekkentesre-tett-reformatus-felajanlast&catid=101%3Akozlemenyekhirek&Itemid=269&lang=hu , amikor játszóruhába bújt püspökünk arról panaszkodik, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes levélben utasította vissza a reformátusok felajánlását, míg a pápistákét örömmel fogadta. A miniszterelnök-helyettes ugyanis különbséget lát a között, hogy valaki a sajátját ajánlja-e fel, vagy a másét. Bölcskei nagylelkűségén átlátott a kormány, akár a szitán: nem a sajátját ajánlja fel, hanem egy az állami büdzséből származó összeget, amelynek célja a kulturális örökség, például a roskadozó templomok renoválása. A más célú forrásfelhasználást egyrészt törvényeink tiltják, másrészt pedig a templomokat úgyis halaszthatatlanul helyre kell állítani, tehát ezt a pénzt az eredeti célra mégis ki kell majd adni. Bölcskei valójában nem ajánlott fel semmit, hanem az az állami büdzsén belüli törvénytelen forrásátcsoportosítással akarta a felajánlás látszatát kelteni. Ha a reformátusok lemondanak az összegről, akkor ez csak más műemlékek rekonstrukciójára fordítható, pl. katolikus temploméra vagy zsinagógáéra, de semmiképp sem az államadósságra. Az a körülmény, hogy az érintett gyülekezeteket meg sem kérdezték arról, lemondanának-e a pályázatokon általuk nyert pénzről, csak árnyalja ennek a nemes felajánlásnak a szépségét.
Magyarán mások más célra szánt pénzét kívánta felajánlani Bölcskei püspök, mintha az a sajátja volna. Ráadásul ezt úgy kommentálta, mint valami erkölcsi döntést, amelyre a kormány politikai választ adott. Püspökünk ezt a rideg „politikai” választ nem is hagyta annyiban: újabb levelet írt, megerősítve erkölcsi késztetései komolyságát. Erre Semjén Zsolttól tökéletes válasz érkezett: az lenne az erkölcsi döntés, ha a reformátusok is saját zsebből adakoznának, mint a katolikusok.
Most már kezdjük érteni, miért fogadja szívesebben miniszterelnökünk a pápistákat, mint a kálomistákat. Utóbbiak erkölcsi érzéke ugyanis még kívánni valót hagy maga után.
Kategória: HungarianCalvinistChurch | Címke:: a visszautasított 200 millió, Bölcskei Gusztáv, más pénzének felajánlása, mit jelent az önzetle adakozás?, Semjén Zsolt | Szerkesztés | 37 Hozzászólások »
Eiskalte Analyse (Jéghideg elemzés)
Icecold scrutiny (Jéghideg elemzés)
Szerző anonymanalyst @ július 23, 2011
Min alapul a magyar irodalomtudomány diktátorának eszméletlen hatalma? 1993-ban elfogadott nagydoktori értekezésén, melyet 3 évvel ezelőtt egy irodalomtörténész-kollégája ízekre szedett. Alapos, szakszerű elemzéssel bebizonyította be róla, hogy értéktelen. A leleplező kritikát a litera.hu oldalon így hirdetik: “Bezeczky Gábor a nagy posztmodern hősről, Kulcsár Szabó Ernőről írt kemény hangvételű monográfiát. Bán Zoltán András kritkájában kiemeli: még Hegelnek sem írták ki a nevét úgy, mint Kulcsár Szabónak.” – A szerk.
Szerző: Bán Zoltán András
Jéghideg elemzés
Bezeczky Gábor irodalomtörténész roppant alaposan elolvasta Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991 című könyvét, írt róla egy könyvnyi terjedelmű kritikát. Bezeczky nem kevesebbre vállalkozott, minthogy szigorú olvasatot adjon kollégája először 1993-ban, aztán egy évre rá második kiadásban kiadott, új előszóval ellátott művéről. Már ez a tény is ritka madárként lenne leírható egy képzeletbeli magyar irodalomtörténeti ornitológiában, hiszen nálunk igazán unikális jelenségnek számít, ha valaki komolyan végigelemzi vitapartnere teljesítményét. Bezeczky meghökkentő végkövetkeztetése, hogy a szemre az elmúlt évtizedek leghomogénebb homlokzatával rendelkező irodalomtörténeti mű telve van repedésekkel, bomlasztó ellentmondásokkal, melyek szinte szükségszerű végeredménye, hogy a szerző a kiindulópontjával homlokegyenest az ellenkezőjére jut irodalomtörténeti összefoglalója egészében. És ha ehhez hozzászámítjuk a formálisan nehezen igazolható, de informálisan annál köztudottabb faktumot, miszerint Kulcsár Szabó Ernő szinte bizonyosan a legnagyobb befolyással bíró tudós a jelenlegi magyar irodalomtudományos-irodalomtörténészi életben, akinek a nevéhez és tanítványi köréhez az elmúlt évtized egyik legjelentősebb irodalmi vitája kapcsolódik, azt vélhetjük, hogy Bezeczky könyve amolyan bombaként robbant, és ezzel egyidejűleg máris élénk és szellemileg roppant termékeny vita tárgya a legkülönfélébb magyar irodalmi fórumokon.
Nem így áll a dolog.
A kötetről tudomásom szerint eddig egyetlen kritika sem jelent meg; mi több, azt beszélik, a felkért recenzensek egyre-másra adják vissza, mondván, nekik is van/lesz családjuk, ők is meg akarnak élni, féltik a kenyerüket – hogy ez mit jelent, azt értelmezze ki-ki a maga ismereteinek megfelelően, és ehhez még csak nem is kell apró, Stanley Fishről elnevezett értelmezői közösségeket, olvasóköröket kialakítania.
A hallgatásnak lehet persze egy másik magyarázata is, nevezetesen, hogy Bezeczky könyve némileg későn érkezett. Kulcsár Szabó műve lassan tizenöt éve rendelkezésre áll, és időközben lezajlott a híres-neves kritika vita is, és az ellentétes tábor már részletesen kifejtette nézeteit, így a disputára visszatérni nem kíván, számukra a Kulcsár Szabó ügydarab ad acta tétetett. Bizonyos mértékig érthető lenne, ha így gondolnák sokan. Mindamellett a szakma önmagát becsülné meg és ezzel alighanem növelné önbecsülését, ha a dolog látszólagos lezárása után ismét megvizsgálná a Kulcsár Szabó produkciójához kapcsolódó eddigi nézeteit. Hiszen feltehető a kérdés: ha Kulcsár Szabó nézetei ennyire evidensen semmisek, hogyan tehetett szert mégis ekkora befolyásra?! Bezeczky analízise ugyanis sok újat hoz, és sokféle tanulsággal jár. Például azzal, hogy Kulcsár Szabó nem teoretikus, hanem irodalomtörténész. Vagy azzal, hogy eszméi az elmúlt évtizedben jelentős módosulásokon mentek át, hogy egyéb apróságokról most ne is beszéljünk, például arról, hogy a szakma a látszat ellenére mintha mégsem olvasta volna el elég alaposan Kulcsár Szabó művét. Vagyis lenne mit pótolnia. De mintha vonakodna ettől. Így mielőtt a könyv az agyonhallgatás sorsára jutna, néhány mondattal szeretném felhívni rá a figyelmet, miközben előrebocsátom, hogy nem vagyok irodalomtörténész, a métier sem külső, sem belső dolgai nem érdekelnek, abban semmiféle értelemben érdekelt nem vagyok. Ezért nem annyira a céh, mint inkább a stílus vagy hangütés, a tónus oldaláról vizsgálom majd Bezeczky kötetét.
Mindenekelőtt szembeötlő, hogy Bezeczky minden esetben teljes terjedelmében kiírja Kulcsár Szabó Ernő nevét – ha emlékezetem nem csal, egyetlen egyszer sem hozza a kézenfekvő és rövidebb Kulcsár Szabó alakot (kivéve, ha Szabó Lőrincről esik szó, de ez ekkor érthető.) Apróság talán, de számomra perdöntő stiléma. Ezzel ugyanis Bezeczky egyrészt eltávolít tárgyától (önmagát és az olvasót egyaránt), másrészt mintegy gunyorosan fejet hajt a nagy irodalmár előtt, aki eszerint még a nevében sem rövidülhet. Szóval, képzeljünk el egy Hegelről szóló könyvet, melyben minden esetben ez állna: Georg Wilhelm Friedrich Hegel. Hogy az álkomolyság fokozódjék – talán éppen a Hegel-fordításait hihetetlen szószedettel ellátó Szemere Samu mintájára – Bezeczky félelmetesen tudományos tárgymutatót is kapcsolt a könyvhöz, benne ilyen kifejezésekkel: „vadonatúj dialogikus horizontmozgás”, vagy egyszerűen csak ennyi: „aggodalom”.
Másik jelentős stíluselem a kérdés eszköze. Bezeczky feltehetően a legerősebb kérdező a pillanatnyilag rendelkezésre álló magyar irodalomtudományi páston. Már korábbi kötetében (Véres aranykor, hosszú zsákutca) is közölt egy tanulmányt, amely szinte csak kérdésekből áll. Az új könyvben a kérdések – noha szinte egyikük sem szónoki! – gyilkos erejűvé válnak. Egy részlet a legelejéről, mely Kulcsár Szabó kötetének (melyet kimondva, kimondatlanul Bezeczky kissé Nagy Elbeszélésként, vagy regényként kezel) elbeszélői eljárásait célozza: „Van-e központi hőse a könyvben elbeszélt történetnek? Milyen viszonyban áll főhős és elbeszélő egymással? Hol játszódik a történet? Milyen történetsémával lehet leírni a könyv cselekményét?” És aztán nincs megállás, a keresztkérdések zápora zúdul az olvasóra és Bezeczky könyvének főhősére („aki”, mint később kiderül, részben a Posztmodern, részben az Irodalomtörténész alias Kulcsár Szabó Ernő): „Mit mond a könyv: a helyszín az elbeszélt történet időhatárai között vált vidékiessé, vagy valamilyen, de nem lebecsülhető mértékben mindig is az volt? Milyen volt tehát a kapcsolat a helyszín és a világirodalmi központok között az elbeszélt történet kezdete előtt? Másként fogalmazva: mi is az, amit a könyv szerint megszakított 1945, majd az 1948-ban bekövetkezett politikai fordulat? S mi lett a történet végkimenetele?” Nem folytatom. A kérdések mindegyike telibe talál, és választ is követel.
A jeges elemzés a kötet legnagyobb erénye. És akik úgy vélik, Kulcsár Szabóról már nincs mit mondani, azok figyelmébe ajánlom, a tényt, hogy még soha senki nem vette ennyire komolyan Kulcsár Szabó nézetrendszerét, még soha senki ennyire mélyen nem merült bele egy irodalomtörténeti világba-látomásba, ami azért nagyfokú udvariasságról is tanúskodik. Bezeczky szinte mániákus érdeklődéssel búvárolta végig nemcsak az elemzett munkát, de szinte Kulcsár Szabó egész eddig produkcióját, és ennek lesújtó végeredményét nem a Kulcsár Szabó vitapartnereit többnyire jellemző hitvitázó vértolulásokkal és epés szidalmakkal köríti (első helyen e téren Domokos Mátyást kell említeni). Éppen ellenkezőleg. Hangja mindvégig egy angol-szász teadélután rezerváltságával szól, ugyanakkor Buster Keaton-i fapofával viszi be irtózatos poénjait. Egy példa, melyet Kulcsár Szabó egyik megjegyzéséhez fűz, miszerint őt rendszeresen félreértik: „Amikor tehát az >én megsemmisüléséről< olvasunk, akkor az ilyesmit ezek szerint minden egyes alkalommal úgy kell érteni: >ami a posztmodern teoretikusok gyakori tévedése szerint az én megsemmisülésének látszhatik<. Magára vessen, ha valaki nem figyelt vagy nem olvasta ezt a helyet.”
Bezeczky persze nem csak fölteszi, de meg is válaszolja a maga kérdéseit, ráadásul többféle, igen körültekintő feleleteket közöl – melyek természetesen újabb kérdéseket hívhatnak elő, így a kötet minden látszattal szemben, szerfölött toleráns. Egyik, de nem egyetlen summája: „Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténeti vállalkozásának ellentmondásossága abban áll, hogy hamisítatlan fejlődéselvű logikával, referencialitást és egyetemes perspektívát alkalmazó, oksági viszonyokon alapuló teleologikus elbeszéléssel állítja elő a fejlődéselvű logika, a referencialitás, az egyetemes perspektíva, az oksági viszonyok és a teleologikus elbeszélés tagadását.” Ha ez a jellemzés igaz, akkor – és ezt már én teszem hozzá – Kulcsár Szabó olyan marxista (vagy az ő szóhasználatával élve, bolsevik), aki a marxizmusát (leninizmusát?) felszámolva, mintegy önmaga ellenére és teljesen szándéktalanul – a jó öreg hegeli „megszüntetve-megőrizve” elv alapján – állítja elő ismét a megvetett marxizmust.
Ennyit kedvcsinálónak. Most a szakembereken a sor.
Bezeczky Gábor: Irodalomtörténet a senkiföldjén. Kalligram, Pozsony, 2008, 155 oldal, 1800 Ft
Bán Zoltán András
http://www.litera.hu/hirek/jeghideg-elemzes
Kategória: Uncategorized | Címke:: aki felfújta magát VALAKIvé, Bezeczky Gábor korszakos jelentőségű kritikája, egy senki a Senkiföldjén |
Szerző anonymanalyst @ július 23, 2011
Min alapul a magyar irodalomtudomány diktátorának eszméletlen hatalma? 1993-ban elfogadott nagydoktori értekezésén, melyet 3 évvel ezelőtt egy irodalomtörténész-kollégája ízekre szedett. Alapos, szakszerű elemzéssel bebizonyította be róla, hogy értéktelen. A leleplező kritikát a litera.hu oldalon így hirdetik: “Bezeczky Gábor a nagy posztmodern hősről, Kulcsár Szabó Ernőről írt kemény hangvételű monográfiát. Bán Zoltán András kritkájában kiemeli: még Hegelnek sem írták ki a nevét úgy, mint Kulcsár Szabónak.” – A szerk.
Szerző: Bán Zoltán András
Jéghideg elemzés
Bezeczky Gábor irodalomtörténész roppant alaposan elolvasta Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991 című könyvét, írt róla egy könyvnyi terjedelmű kritikát. Bezeczky nem kevesebbre vállalkozott, minthogy szigorú olvasatot adjon kollégája először 1993-ban, aztán egy évre rá második kiadásban kiadott, új előszóval ellátott művéről. Már ez a tény is ritka madárként lenne leírható egy képzeletbeli magyar irodalomtörténeti ornitológiában, hiszen nálunk igazán unikális jelenségnek számít, ha valaki komolyan végigelemzi vitapartnere teljesítményét. Bezeczky meghökkentő végkövetkeztetése, hogy a szemre az elmúlt évtizedek leghomogénebb homlokzatával rendelkező irodalomtörténeti mű telve van repedésekkel, bomlasztó ellentmondásokkal, melyek szinte szükségszerű végeredménye, hogy a szerző a kiindulópontjával homlokegyenest az ellenkezőjére jut irodalomtörténeti összefoglalója egészében. És ha ehhez hozzászámítjuk a formálisan nehezen igazolható, de informálisan annál köztudottabb faktumot, miszerint Kulcsár Szabó Ernő szinte bizonyosan a legnagyobb befolyással bíró tudós a jelenlegi magyar irodalomtudományos-irodalomtörténészi életben, akinek a nevéhez és tanítványi köréhez az elmúlt évtized egyik legjelentősebb irodalmi vitája kapcsolódik, azt vélhetjük, hogy Bezeczky könyve amolyan bombaként robbant, és ezzel egyidejűleg máris élénk és szellemileg roppant termékeny vita tárgya a legkülönfélébb magyar irodalmi fórumokon.
Nem így áll a dolog.
A kötetről tudomásom szerint eddig egyetlen kritika sem jelent meg; mi több, azt beszélik, a felkért recenzensek egyre-másra adják vissza, mondván, nekik is van/lesz családjuk, ők is meg akarnak élni, féltik a kenyerüket – hogy ez mit jelent, azt értelmezze ki-ki a maga ismereteinek megfelelően, és ehhez még csak nem is kell apró, Stanley Fishről elnevezett értelmezői közösségeket, olvasóköröket kialakítania.
A hallgatásnak lehet persze egy másik magyarázata is, nevezetesen, hogy Bezeczky könyve némileg későn érkezett. Kulcsár Szabó műve lassan tizenöt éve rendelkezésre áll, és időközben lezajlott a híres-neves kritika vita is, és az ellentétes tábor már részletesen kifejtette nézeteit, így a disputára visszatérni nem kíván, számukra a Kulcsár Szabó ügydarab ad acta tétetett. Bizonyos mértékig érthető lenne, ha így gondolnák sokan. Mindamellett a szakma önmagát becsülné meg és ezzel alighanem növelné önbecsülését, ha a dolog látszólagos lezárása után ismét megvizsgálná a Kulcsár Szabó produkciójához kapcsolódó eddigi nézeteit. Hiszen feltehető a kérdés: ha Kulcsár Szabó nézetei ennyire evidensen semmisek, hogyan tehetett szert mégis ekkora befolyásra?! Bezeczky analízise ugyanis sok újat hoz, és sokféle tanulsággal jár. Például azzal, hogy Kulcsár Szabó nem teoretikus, hanem irodalomtörténész. Vagy azzal, hogy eszméi az elmúlt évtizedben jelentős módosulásokon mentek át, hogy egyéb apróságokról most ne is beszéljünk, például arról, hogy a szakma a látszat ellenére mintha mégsem olvasta volna el elég alaposan Kulcsár Szabó művét. Vagyis lenne mit pótolnia. De mintha vonakodna ettől. Így mielőtt a könyv az agyonhallgatás sorsára jutna, néhány mondattal szeretném felhívni rá a figyelmet, miközben előrebocsátom, hogy nem vagyok irodalomtörténész, a métier sem külső, sem belső dolgai nem érdekelnek, abban semmiféle értelemben érdekelt nem vagyok. Ezért nem annyira a céh, mint inkább a stílus vagy hangütés, a tónus oldaláról vizsgálom majd Bezeczky kötetét.
Mindenekelőtt szembeötlő, hogy Bezeczky minden esetben teljes terjedelmében kiírja Kulcsár Szabó Ernő nevét – ha emlékezetem nem csal, egyetlen egyszer sem hozza a kézenfekvő és rövidebb Kulcsár Szabó alakot (kivéve, ha Szabó Lőrincről esik szó, de ez ekkor érthető.) Apróság talán, de számomra perdöntő stiléma. Ezzel ugyanis Bezeczky egyrészt eltávolít tárgyától (önmagát és az olvasót egyaránt), másrészt mintegy gunyorosan fejet hajt a nagy irodalmár előtt, aki eszerint még a nevében sem rövidülhet. Szóval, képzeljünk el egy Hegelről szóló könyvet, melyben minden esetben ez állna: Georg Wilhelm Friedrich Hegel. Hogy az álkomolyság fokozódjék – talán éppen a Hegel-fordításait hihetetlen szószedettel ellátó Szemere Samu mintájára – Bezeczky félelmetesen tudományos tárgymutatót is kapcsolt a könyvhöz, benne ilyen kifejezésekkel: „vadonatúj dialogikus horizontmozgás”, vagy egyszerűen csak ennyi: „aggodalom”.
Másik jelentős stíluselem a kérdés eszköze. Bezeczky feltehetően a legerősebb kérdező a pillanatnyilag rendelkezésre álló magyar irodalomtudományi páston. Már korábbi kötetében (Véres aranykor, hosszú zsákutca) is közölt egy tanulmányt, amely szinte csak kérdésekből áll. Az új könyvben a kérdések – noha szinte egyikük sem szónoki! – gyilkos erejűvé válnak. Egy részlet a legelejéről, mely Kulcsár Szabó kötetének (melyet kimondva, kimondatlanul Bezeczky kissé Nagy Elbeszélésként, vagy regényként kezel) elbeszélői eljárásait célozza: „Van-e központi hőse a könyvben elbeszélt történetnek? Milyen viszonyban áll főhős és elbeszélő egymással? Hol játszódik a történet? Milyen történetsémával lehet leírni a könyv cselekményét?” És aztán nincs megállás, a keresztkérdések zápora zúdul az olvasóra és Bezeczky könyvének főhősére („aki”, mint később kiderül, részben a Posztmodern, részben az Irodalomtörténész alias Kulcsár Szabó Ernő): „Mit mond a könyv: a helyszín az elbeszélt történet időhatárai között vált vidékiessé, vagy valamilyen, de nem lebecsülhető mértékben mindig is az volt? Milyen volt tehát a kapcsolat a helyszín és a világirodalmi központok között az elbeszélt történet kezdete előtt? Másként fogalmazva: mi is az, amit a könyv szerint megszakított 1945, majd az 1948-ban bekövetkezett politikai fordulat? S mi lett a történet végkimenetele?” Nem folytatom. A kérdések mindegyike telibe talál, és választ is követel.
A jeges elemzés a kötet legnagyobb erénye. És akik úgy vélik, Kulcsár Szabóról már nincs mit mondani, azok figyelmébe ajánlom, a tényt, hogy még soha senki nem vette ennyire komolyan Kulcsár Szabó nézetrendszerét, még soha senki ennyire mélyen nem merült bele egy irodalomtörténeti világba-látomásba, ami azért nagyfokú udvariasságról is tanúskodik. Bezeczky szinte mániákus érdeklődéssel búvárolta végig nemcsak az elemzett munkát, de szinte Kulcsár Szabó egész eddig produkcióját, és ennek lesújtó végeredményét nem a Kulcsár Szabó vitapartnereit többnyire jellemző hitvitázó vértolulásokkal és epés szidalmakkal köríti (első helyen e téren Domokos Mátyást kell említeni). Éppen ellenkezőleg. Hangja mindvégig egy angol-szász teadélután rezerváltságával szól, ugyanakkor Buster Keaton-i fapofával viszi be irtózatos poénjait. Egy példa, melyet Kulcsár Szabó egyik megjegyzéséhez fűz, miszerint őt rendszeresen félreértik: „Amikor tehát az >én megsemmisüléséről< olvasunk, akkor az ilyesmit ezek szerint minden egyes alkalommal úgy kell érteni: >ami a posztmodern teoretikusok gyakori tévedése szerint az én megsemmisülésének látszhatik<. Magára vessen, ha valaki nem figyelt vagy nem olvasta ezt a helyet.”
Bezeczky persze nem csak fölteszi, de meg is válaszolja a maga kérdéseit, ráadásul többféle, igen körültekintő feleleteket közöl – melyek természetesen újabb kérdéseket hívhatnak elő, így a kötet minden látszattal szemben, szerfölött toleráns. Egyik, de nem egyetlen summája: „Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténeti vállalkozásának ellentmondásossága abban áll, hogy hamisítatlan fejlődéselvű logikával, referencialitást és egyetemes perspektívát alkalmazó, oksági viszonyokon alapuló teleologikus elbeszéléssel állítja elő a fejlődéselvű logika, a referencialitás, az egyetemes perspektíva, az oksági viszonyok és a teleologikus elbeszélés tagadását.” Ha ez a jellemzés igaz, akkor – és ezt már én teszem hozzá – Kulcsár Szabó olyan marxista (vagy az ő szóhasználatával élve, bolsevik), aki a marxizmusát (leninizmusát?) felszámolva, mintegy önmaga ellenére és teljesen szándéktalanul – a jó öreg hegeli „megszüntetve-megőrizve” elv alapján – állítja elő ismét a megvetett marxizmust.
Ennyit kedvcsinálónak. Most a szakembereken a sor.
Bezeczky Gábor: Irodalomtörténet a senkiföldjén. Kalligram, Pozsony, 2008, 155 oldal, 1800 Ft
Bán Zoltán András
http://www.litera.hu/hirek/jeghideg-elemzes
Kategória: Uncategorized | Címke:: aki felfújta magát VALAKIvé, Bezeczky Gábor korszakos jelentőségű kritikája, egy senki a Senkiföldjén |
Der ungarische Zhdanov (A magyar Zsdanov)
Hungarian Zhdanov (A magyar Zsdanov)
Szerző anonymanalyst @ július 20, 2011
Szerző: KSZE Workshop
Az orosz Andrej Zsdanov neve nemcsak a történészek és ruszisták számára ismerős. Ő volt a sztálinizmus alatt az a kultúrpolitikus, aki – bár burzsoá családból származott és a cári rendszer támogatottja volt – egy árulással azonnal meglovagolta a történelmi konjunktúrát, minek következtében üstökösi karriert futott be. Zsdánov letámadta az egész orosz kulturális életet, és a kultúrpolitika fő irányítójává küzdötte fel magát: folyóiratalapítások és –betiltások, neves irodalmárok és művészek kiszorítása, ellehetetlenítése, száműzetése, sőt, meggyilkoltatása illetve a Zsdanovhoz lojális, szakmailag jelentéktelen figurák helyükbe ültetése fűződik a nevéhez.
Ismerős szituáció mindnyájunk számára, akik ma Magyarországon irodalommal, kultúratudománnyal foglalkozunk. Van saját Zsdanovunk, aki formálisan nehezen igazolhatóan, de informálisan köztudottan a legnagyobb befolyással és hatalommal rendelkezik, mint egyik kritikusának kritikusa, Bán Zoltán András írja róla, olyannyira, hogy aki csak egy hajszálnyi negatív árnyalattal ejti ki a nevét, az halál fia. Nem véletlen, hogy a könyvéről írt alapos, tárgyszerű kritikai monográfiát, Bezeczky Gábor művét, szakmabeliek egyszerűen nem merték recenzeálni: karrierféltésből, egzisztenciaféltésből, életük féltéséből, családtagjaik életének féltéséből. Most, hogy kipattantak a Bolyki- és a Fabiny-ügy részletei, egy öreg ember halálba kergetése, és egy kolléga kiskorú családtagjának fenyegetése, felhasználása, nem lehet túlzottnak tartani ezt a félelmet.
A református egyetem botrányaival kapcsolatban többször is felmerült, de csak a háttérben, szőrmentén ennek a magyar Zsdanovnak a neve. A disszertáció nélküli 100%-os Mészáros védést a magyar Zsdanov bandája vitte véghez kétszer is: „Zsdanov” saját beosztottjai, saját doktoranduszai, saját „szakmai” műhelye, majd a feltétel nélkül szolgálatában álló szegedi különítmény. 2010-ben egy professzort kirúgtak a Károliról, aki a hivatalos tanrendbe a kortárs magyar irodalomról szóló kurzushoz felvette Bezeczky Gábor könyvét, és meghívta előadásra a szerzőt – arra az egyetemre, ahol éppen akkor a nagyhatalmú magyar Zsdanov menye regnált dékánhelyettesként. Ez történelmi tett lett volna. De még mielőtt a professzor asszony a tantervét realizálhatta volna, kívül találta magát az egyetem kapuján. “Zsdanov” tanítványai, kegyencei, jutalmazottjai pedig – nem is olyan apránként – megszállták a Károlit. Legutóbb épp a magyar irodalmi államvizsgabizottságokban bukkant fel legfrissebben védett doktorandusza: Dánél Mona. Fél lába már a küszöbön. Lesz az még beljebb is…
Többen felvetették a hozzászólásokban, hogy nemcsak periférikusan kellene foglalkozni ezzel a figurával, hiszen ez az elképesztő hatalom, amit kezében koncentrál, minden más tudományágban ismeretlen. Nincs is hozzá hasonló anakronisztikus jelenség más tudományterületeken. Valóságos feudális kiskirállyá nőtte ki magát. Ráadásul terjeszkedése fő céltáblája a Károli. Menyével egyszerűen lenyúlta ezt az egyetemet. Úgy gondoljuk, a hozzászólók felvetése jogos. Ahhoz, hogy megértsük, hogy juthatott ebek harmicadjára a magyar irodalomtudomány és mellesleg a Károli, nem kerülhetjük a magyar Zsdanov életművének elemzését.
Nem feledkezve meg egyéb fontos topikjainkról, és és nem szorítva háttérbe azokat, különösen a leendő bábrektor, Balla Péter felelősségét a károlisbotrányban, indítunk egy sorozatot Magyar Zsdanov címmel. Hamarosan feltesszük róla az első elemzést.
Kategória: Balla Péter, ELTE, Károli Egyetem BTK, Károli University of the Reformed Church, Kulcsár-Szabó Ágnes | Címke:: a Károli megszállása, a magyar "Zsdanov" és menye, Balla Péter felelőssége a károlisbotrányban, feudális kiskirályság. | Szerkesztés | 69 Hozzászólások »
Szerző anonymanalyst @ július 20, 2011
Szerző: KSZE Workshop
Az orosz Andrej Zsdanov neve nemcsak a történészek és ruszisták számára ismerős. Ő volt a sztálinizmus alatt az a kultúrpolitikus, aki – bár burzsoá családból származott és a cári rendszer támogatottja volt – egy árulással azonnal meglovagolta a történelmi konjunktúrát, minek következtében üstökösi karriert futott be. Zsdánov letámadta az egész orosz kulturális életet, és a kultúrpolitika fő irányítójává küzdötte fel magát: folyóiratalapítások és –betiltások, neves irodalmárok és művészek kiszorítása, ellehetetlenítése, száműzetése, sőt, meggyilkoltatása illetve a Zsdanovhoz lojális, szakmailag jelentéktelen figurák helyükbe ültetése fűződik a nevéhez.
Ismerős szituáció mindnyájunk számára, akik ma Magyarországon irodalommal, kultúratudománnyal foglalkozunk. Van saját Zsdanovunk, aki formálisan nehezen igazolhatóan, de informálisan köztudottan a legnagyobb befolyással és hatalommal rendelkezik, mint egyik kritikusának kritikusa, Bán Zoltán András írja róla, olyannyira, hogy aki csak egy hajszálnyi negatív árnyalattal ejti ki a nevét, az halál fia. Nem véletlen, hogy a könyvéről írt alapos, tárgyszerű kritikai monográfiát, Bezeczky Gábor művét, szakmabeliek egyszerűen nem merték recenzeálni: karrierféltésből, egzisztenciaféltésből, életük féltéséből, családtagjaik életének féltéséből. Most, hogy kipattantak a Bolyki- és a Fabiny-ügy részletei, egy öreg ember halálba kergetése, és egy kolléga kiskorú családtagjának fenyegetése, felhasználása, nem lehet túlzottnak tartani ezt a félelmet.
A református egyetem botrányaival kapcsolatban többször is felmerült, de csak a háttérben, szőrmentén ennek a magyar Zsdanovnak a neve. A disszertáció nélküli 100%-os Mészáros védést a magyar Zsdanov bandája vitte véghez kétszer is: „Zsdanov” saját beosztottjai, saját doktoranduszai, saját „szakmai” műhelye, majd a feltétel nélkül szolgálatában álló szegedi különítmény. 2010-ben egy professzort kirúgtak a Károliról, aki a hivatalos tanrendbe a kortárs magyar irodalomról szóló kurzushoz felvette Bezeczky Gábor könyvét, és meghívta előadásra a szerzőt – arra az egyetemre, ahol éppen akkor a nagyhatalmú magyar Zsdanov menye regnált dékánhelyettesként. Ez történelmi tett lett volna. De még mielőtt a professzor asszony a tantervét realizálhatta volna, kívül találta magát az egyetem kapuján. “Zsdanov” tanítványai, kegyencei, jutalmazottjai pedig – nem is olyan apránként – megszállták a Károlit. Legutóbb épp a magyar irodalmi államvizsgabizottságokban bukkant fel legfrissebben védett doktorandusza: Dánél Mona. Fél lába már a küszöbön. Lesz az még beljebb is…
Többen felvetették a hozzászólásokban, hogy nemcsak periférikusan kellene foglalkozni ezzel a figurával, hiszen ez az elképesztő hatalom, amit kezében koncentrál, minden más tudományágban ismeretlen. Nincs is hozzá hasonló anakronisztikus jelenség más tudományterületeken. Valóságos feudális kiskirállyá nőtte ki magát. Ráadásul terjeszkedése fő céltáblája a Károli. Menyével egyszerűen lenyúlta ezt az egyetemet. Úgy gondoljuk, a hozzászólók felvetése jogos. Ahhoz, hogy megértsük, hogy juthatott ebek harmicadjára a magyar irodalomtudomány és mellesleg a Károli, nem kerülhetjük a magyar Zsdanov életművének elemzését.
Nem feledkezve meg egyéb fontos topikjainkról, és és nem szorítva háttérbe azokat, különösen a leendő bábrektor, Balla Péter felelősségét a károlisbotrányban, indítunk egy sorozatot Magyar Zsdanov címmel. Hamarosan feltesszük róla az első elemzést.
Kategória: Balla Péter, ELTE, Károli Egyetem BTK, Károli University of the Reformed Church, Kulcsár-Szabó Ágnes | Címke:: a Károli megszállása, a magyar "Zsdanov" és menye, Balla Péter felelőssége a károlisbotrányban, feudális kiskirályság. | Szerkesztés | 69 Hozzászólások »
Abonnieren
Posts (Atom)
