10 évvel ezelőtt, 2000. november 6-án, Bölcskei Gusztáv zsinati elnök akkreditációs jelentést készíttetett a Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának akkori helyzetéről 9 református akadémikussal ill. professzorral, hogy bizonyítsa az akkori Fenntartó, a volt Dunamelléki püspök, id. Hegedűs Lóránt alkalmatlanságát. Bármilyen lehangoló az akkori helyzetkép, a mostaninál sokkal derűsebb. A Dunamellék élén időközben változás történt, és Bölcskei Gusztáv elődjétől, Szabó István dunamelléki püspöktől egy prosperáló egyetemet vett át, akkreditált Bölcsészkarral, azon belül egy akkreditált, ígéretes doktori iskolával. Ezt a Doktori Iskolát és ezt a Kart sikerült az általa választott vezetőkkel, Balla Péterrel, Györgyiné Koncz Judittal és Szabó Andrással rövid idő alatt csődbe vinnie. Az egyetem és a Kar most is akkreditációs értékelés előtt áll. Úgy tűnik, Bölcskei fegyvere visszafelé sül el: az ő fenntartói működése katasztrofálisabb, mint általa bírált elődjéé volt. Ideje, hogy egy kompetens püspök vegye át (vissza) tőle az egyetem fenntartását. Olvassuk el együtt ezt a 10 évvel ezelőtti jelentést:
Tájékoztató
a Magyarországi Református Egyház Zsinata részére
a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának helyzetéről
A Károli Gáspár Református Egyetem alapításával a magyar reformátusság sok évszázados vágya teljesült. A kegyelmi pillanat megragadásának örömében azonban nem jutott kellő figyelem a körültekintő tervezésnek és a szakszerűségnek. A Bölcsészettudományi Kar alapításakor nem készült számítás arról, hogy mibe kerül egy kar létrehozása, életben tartása, fejlesztése, akkreditációja. Az állami kvóták, a külföldi támogatás, az egyházi hozzájárulás és a hallgatók költségtérítései együttesen sem voltak elégségesek. A kar az indulás indokolt nehézségeit meghaladó mértékben eleve alulfinanszírozott volt.
A nehézségek tervszerű és gyors ütemű leküzdését az is akadályozta, hogy az anyagi szűkösséghez kezdettől vezetési, szervezési, koncepcionális hiányosságok társultak. A feszítő ellentmondás okára az alapító Zsinat s a fenntartó Dunamelléki Egyházkerület sem fordított időben elegendő figyelmet. A gazdasági, szervezési, személyzeti, koncepcionális és a belőlük fakadó színvonalbeli gondok így olyan, nehezen megszakítható hibás körbe kényszerítették a kart, hogy ötévi fönnállás után még minden szak csupán ideiglenes működési engedéllyel rendelkezett. Az előírt föltételek – főleg kellő számú minősített oktató – hiányában a szakok akkreditációja, állami elismertetése többszöri nekifutásra sem sikerült.
Ebben a helyzetben Tenke Sándor rektor úr kezdő lendülete s Kulin Ferenc dékán úr ügybuzgalma adott okot némi reménykedésre. Az intézményi akkreditáció ideje úgy érkezett el l999-ben, hogy egy szak, a magyar szak akkreditációja már sikerült. (Ez az egy szak rendelkezett tehát végleges szakindítási engedéllyel.) A gondterhes előzményekhez képest jól előkészített intézményi akkreditációs anyag jutott el a felsőoktatás minőségének őrzőjéhez, a Magyar Akkreditációs Bizottsághoz. A kiküldött látogató Bizottság Kulin dékán úr sokféle erőfeszítésének eredményeként 1999-ben olyan körülményeket talált, amelyek jó reménységet adtak arra, hogy az intézményi akkreditáció sikeres lesz.
A biztató eljárás kellős közepén azonban, amikor a látogatás már megtörtént, de a jelentést még nem hagyták jóvá, tragikusnak tekinthető fordulat következett be. Az egyetem vezetése leváltotta Kulin Ferenc dékánt. A szabálysértő lépésnél felelőtlennek nevezett költekezésre hivatkoztak, jóllehet könnyen belátható, hogy a hiány alapvetően az alulfinanszírozottság és az akkreditáció minőségi követelményeinek teljesítési kényszeréből szükségszerűn következett. (Mindez egyébként egybeesett azzal, hogy a rektori hivatalt luxuskivitelben újították fel.)
A rektor, illetve az egyetem vezetése azonban ezen méltánytalanságnál nagyobb hibát is elkövetett. Többek között pl. ugyanazon az ülésen megváltoztatta az akadályt már-már sikeresen vevő történeti tanszékek struktúráját, s más olyan átszervezéseket is végrehajtott, amelyek semmilyen szakmai-tudományos érvvel nem igazolhatóak, gazdasági racionalitásuk pedig legalábbis kétes.
A felelősség kérdését el lehet homályosítani a testületi döntésekre hivatkozva, de valaki vagy valakik mégiscsak felelősek azért a majdnem végzetes fordulatért, hogy a Magyar Akkreditációs Bizottság Plénuma példátlan módon visszaküldte a Látogató Bizottságot a bölcsészkarra, megvizsgálandó a megváltozott helyzetet. A sikeresen induló akkreditáció csaknem teljes hajótörést szenvedett. Csupán az új megbízott dékán, Bagdy Emőke energikus és szakszerű erőfeszítéseinek, kármentő igyekezetének és az újonnan alapított egyházi intézmények nehézségeire tekintettel lévő MAB méltányosságának köszönhetjük, hogy a Magyar Akkreditációs Bizottság Plénuma 2000. június 30-i ülésén a KRE Bölcsészettudományi Karát mint intézményt ideiglenesen meghatározott időre 2002. június 30-ig akkreditálta. Az ideiglenes intézményi akkreditációnak azonban a MAB igen szigorú föltételeket szabott. A karnak két évre szóló Intézkedési Tervet keltett elfogadnia. Ez tartalmazza pl., hogy a magyar szakon meg kell teremteni a PhD iskola indításának föltételeit. Legalább egy doktori-iskola nélkül egyetlen kar sem akkreditálható véglegesen. Az újabb szabályozás szerint egy doktori iskolához szükséges legalább két, a megfelelő szakon alkalmazott főállású, 67 évnél fiatalabb oktató, aki a tudományok doktora fokozattal rendelkezik s legalább két további főállású habilitált tanár.
Az Intézkedési Terv előírja továbbá, hogy minden szakon biztosítani kell megfelelő számú minősített, főállású oktatót a szükséges nemzetközi kapcsolatokkal s tudományos, publikációs teljesítményekkel. Fejleszteni kell a kar könyvtárát, az intézeti könyvtárakat, a pillanatnyilag szegényes számítógép hálózatot, s meg kell oldani az oktatók jobb elhelyezését.
A Magyar Akkreditációs Bizottság határozata szerint: „Az Egyetem vezetése által is elfogadott Intézkedési Tervnek megfelelően a MAB kijelölt szakértői félévenként ellenőrzik az Intézkedési Tervben foglaltak végrehajtását. Ha az Egyetem határidőre nem teljesítette a feltételeket, a MAB javaslatot tesz az Ftv. 81. § (4) bekezdésének a)-b) pontjaiban meghatározott jogkövetkezmények érvényesítésére. 66/1997. (IV. 18.) Korm. rendelet 20. § (3).”
Egy autonóm egyetemi kar félévenkénti szigorú ellenőrzése meglehetősen páratlan dolog, ráadásul azzal a lehetséges következménnyel, hogy az Intézkedési Terv nem kellő teljesítése esetén a kar működését, vizsgáztatási, diplomaadási jogát felfüggesztik vagy visszavonják. Ez a rendkívül fenyegető tényező a Kar megszüntetéséhez vezethet.
A karra vonatkozó összefoglaló értékelésben egyébként az egyetem vezetői és fenntartói ezt olvashatták:
„A Bölcsészettudományi Kar a legkevesebb hagyománnyal rendelkező egysége az intézménynek. Erről nem csupán a kevés számú szak tanúskodik, de az a légkör is, amely a Karon folyó oktatás évek óta tartó kísérője. Nagy szükség volna olyan állapot kialakítására, amely biztosítja a nyugodt szervezőmunkát, s amelyben a rendelkezésre álló erők – mind a vezetésben, mint a katedrákon – a karépítésre, a már működő szakokon a képzés, a kutatás és a továbbképzés föltételeinek megteremtésére tudnak összpontosítani, miközben arra is marad erejük, hogy a bölcsészettudományi karnál elengedhetetlen filozófia, pszichológia stb. szakok indítási feltételéit megteremtsék és egyetemi kartól elvárt tudományos tevékenységet folytassanak…A Plénum által megfogalmazott aggodalmak tükröződnek a 2002. június 30-ig javasolt akkreditációban.”
Mindezen aggodalmak ismeretében a kar felelős vezetője, a nemzetközi tekintélyű Bagdy Emőke professzor asszony nagy hozzáértéssel folytatta erőfeszítéseit a 2000. évben a kar konszolidációjáért. Folytatta Kulin Ferenc munkáját, hogy végre megteremtődjön a szervezetszerű rendezett működés. Ő is jól tudta, hogy kiemelkedő tanár és tudós egyéniségek nélkül nincs fejlődés. Fölismerte, hogy nagy növekedési lehetőségek előtt álló új és speciális szakterületek bekapcsolása kitörési pontot jelenthet egy kis méretei miatt gazdaságosan nehezen működtethető intézménynek.
Szeptemberben azonban Tenke Sándor rektor úr visszavonta Bagdy Emőke dékáni megbízatását is. Bár a rektor úr elismerte és megköszönte a professzor asszony erőfeszítéseit, s formailag a megbízás lejártára hivatkozott, országszerte terjed a hírcsatornákba méltánytalanul elhelyezett vád, hogy Bagdy Emőkének is gazdasági okok, felelőtlen költekezés miatt kellett mennie, mint Kulin Ferencnek.
Amikor az Egyetem vezetése és a Fenntartó amellett döntöttek, hogy a nyilvánvaló egyensúlyi problémákat karcsúsítással, sőt rögtönzött amputációval oldják meg, végiggondoltak-e mindent? Tudják-e, hogy a gazdasági krízisek, botrányok menetrendszerűen jönnek majd újra? A rossz légkör, amitől a MAB határozat óvott, állandósulni fog. Stagnálás, vegetálás, sőt reménytelen leépülési folyamat következhet. Az elbocsátások, rögtönzött átszervezések riasztóan hatnak, s tovább nehezítik komoly tudósok, alkalmas tanárok, nagy egyéniségek megnyerését. Ki meri ezután egzisztenciáját kockára tenni egy ilyen kiszámíthatatlan intézményben? A kellő számú minősített oktató hiányában a Magyar Akkreditációs Bizottság valamelyik soron következő félévi ellenőrzése megállapíthatja az Intézkedési Terv nem teljesülését. Bekövetkezhet a kar kilátásba helyezett felfüggesztése a maga beláthatatlan következményeivel. Ne áltassa magát senki! A 2001-től felálló új összetételű MAB is a magyar felsőoktatás színvonala fölött őrködő, azért felelősséget hordozó testület lesz. Itt nem elég egy kis időt nyerni. A rövidtávú és rövidlátó taktikázások nem segítenek. Józanul, halogatás nélkül végig kell gondolnunk, hogy vannak-e lehetőségeink a be nem vallott leépítési stratégiának, a kar megszüntetésének elkerülésére.
– Az ésszerű takarékosság szükséges, de nem elégséges.
– Az már bebizonyosodott, hogy a külföldi támogatás fontos kiegészítő forrás, de folyamatos, üzemszerű működést erre alapozni nem lehet.
– A felsőoktatási világbanki fejlesztési támogatás esélyét elvesztettük rossz teljesítményünk, s ebből következő gyenge besorolásunk miatt.
– Mielőtt a közegyház nagyobb anyagi szerepvállalásáról szólnánk, meg kell fontolni, hogy a kar valóban alternatívát nyújt-e a magyar egyetemista ifjúságnak? Többségében nem egyszerűen a jobb karokról kiszorulók kerülnek-e ide? A kar betölti-e missziós küldetését? Mennyire gyarapítja a korszerű kálvinista életeszmény kiformálására, megélésére, továbbadására képes református értelmiséget? Nem erőforráspazarlás-e a misszió más ágainak rovására olyan, a református tanárképzést célul kitűző intézményre áldozni, ahol gyakran nem református egyetemi oktatók tanítanak többségében nem református hallgatókat? Bárhogyan válaszolunk azonban a fölvetett kérdésekre, nyilvánvaló, hogy a közegyház nem rendelkezik olyan jelentős alapokkal, amelyek önmagukban elégségesek lennének az egyetem forrásainak olyan kiegészítésére, hogy a Bölcsészettudományi Kar minőségi pályára állítása biztosított legyen.
– Rendkívüli és jelentős célzott állami tőkeinjekcióra jelenleg kevés a remény. Ennek ígéretét a fönntartó egyházkerület 1999. végén elszalasztotta. Az esélyt az újabb válságok, botrányok tovább rontották. A Zsinatnak esetleg még lehetne hiteles alapja ilyen rendkívüli támogatás kieszközlésére. Ennek kivihetőségét is kétségessé teszi azonban, hogy a jelenlegi felépítés és működési szabályok mellett semmilyen biztosítékot nem tud adni az esetleges kiegészítő források célszerű felhasználására.
Mindenkinek, akit presztízsszempontoktól függetlenül a református bölcsészkar megmentésének ügye izgat, azon érdemes gondolkoznia, hogy az alapító Zsinat miként vállalhatna szervezetileg is biztosított garanciát a megszerezhető kiegészítő források szakszerű hasznosítására. A Magyarországi Református Egyház Zsinatának ugyanis tisztában kell lennie azzal, hogy olyan hatalmas problémahalmazt vállalna, aminek rendbetételéhez hathatós eszközökre és valódi rendelkezési lehetőségre volna szüksége.
Azt is tudnia kell a Zsinatnak, hogy bár jelenleg az eszközök döntő módon a Fenntartó kezében vannak, a válságok és botrányok az egész Magyarországi Református Egyházra vetnek árnyékot, s a fenyegető anyagi csőd vagy a lassú agónia, a kar esetleges megszűnésének felelőssége is egész egyházunké.
Ezért szükséges az alapproblémával minden fölösleges rabulisztikát és hisztériát kerülve higgadtan szembenézni. Az alapprobléma pedig az, hogy egyrészt a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara a nem csekély egyházi áldozat ellenére forráshiányos, másrészt a kart eddig működtető fenntartó egyházkerület hozzá nem értő, szakszerűtlen, botrányokat keltő válságkezelésével, rögtönzéseivel, átgondolatlan kapkodásával elvesztette a hitelességét arra nézve, hogy bármilyen eredetű és nagyságú kiegészítő, rendkívüli támogatást jól tudna felhasználni.
Budapest, 2000. november 6.
