Parallelaktion der Szabó-Vettern (A Szabó-sógorok párhuzamakciója)

A trójai faló című posztunk vitát váltott ki egyházi és egyetemi körökben egyaránt. Volt, aki meggyőzőnek találta érvelésünket és volt, aki úgy vélte, hogy a valós információk hézagait fikcióval töltöttük ki, és olyan is akadt, aki provokációnak tekintette írásunkat. Ezért elöljáróban álljon itt egy Pál-idézet: „mindenek ékesen és jó renddel legyenek” (1Kor 14:40), mert a keresztyénség egyik célja, hogy rend legyen az emberek és közösségek életében, és mindenki a legjobb tudása szerint, s a megfelelő helyén végezze – embertársai érdekében – a becsületes mindennapi munkáját.

Az írás lényege röviden annyi, hogy Szabó István püspök és Szabó András dékán egymással karöltve rombolják az egyház és az egyetem tekintélyét, hogy Bölcskei Gusztáv püspök alkalmatlanságát bizonyítva, kiszoríthassák őt a hatalomból, és nyilvánvalóvá tegyék vezetői (fenntartói) alkalmatlanságát. A sógorok egyika a Zsinat lelkészi elnökségére hajt, másikuk a református egyetem rektorságára.
Foglaljuk össze még egyszer, milyen tények és érvek támasztják alá ezt a logikus és több részletében teljesen konkrét feltevést.

Szabó püspök harcba szállt a Zsinat lelkészi elnökségéért, majd miután vereséget szenvedett, kitalálta az átvilágítósdi játékot, hátha végleg megbuktathatja egyházi ellenfelét. Miután ezzel nyilvánosan is felsült, úgy vélte, e kellemetlen közjáték miatt el kell kezdenie egy másik politikát: a megbánást (és bevallást) követelő, de megbocsátást hirdető kommunikációt, amely az ügynöki vádat már tényként kezelte, ugyanakkor a hozzá való viszonyulást leöntötte egy álkegyes sziruppal, ami elfedte afölötti kárörömét, hogy ellenfele múltjában akadt egy sötét folt. (Bezzeg más háza tájékán mindig könnyebb és látványosabb sepregetni, holott az ő múltja sem nevezhető makulátlannak, amit a Múltfeltárás Szabó módra c. posztunkban már bemutattunk.) Egyszóval, a legfelsőbb hatalomról nem mondott le Szabó püspök, és a távoli (hat év múlva esedékes!) új választást egyáltalán nincs kedve karba tett kézzel kivárni. Próbálkozik a saját módszerével és eszközeivel. Ám ha „küzd is valaki, nem koronáztatik meg, ha nem szabályszerűen küzd” (2Tim 2:5)

A sógor, Szabó András, mint azt a Csöndes tisztogatások című írásban (a Református Élet 2009. szeptemberi számában), valamint annak folytatásában: A meghiúsult puccsban (Református Élet 2009. októberi szám) bizonyítottuk, zajtalan nyírógépként tizenhat éve irtja maga körül a sajátmagánál tehetségesebb embereket, hogy vetélytárs nélkül maradva megkaparinthassa az egyre magasabb stallumokat. Másfél évtized alatt a dékánságig, sőt, a rektori pozíció várományosságáig pumpálta föl magát. Mint a gyáva bokszoló, aki biztosra akar menni, mindig tudatosan gondoskodik arról, hogy ellenfele el se jusson a ringig, és a bírónak semmi más lehetősége ne legyen, mint az ő kezét mindenki szeme láttára győztesként fölemelni.

A két Szabónak nemcsak a kóros ambíciója rokon, hanem az a módszerük is, ahogy megpróbálják a zsinati elnököt az eseményektől távol tartani, saját szájízüknek megfelelően informálni, azaz dezinformálni, ahogy az aktuális helyzetek kívánják, míg azok már visszafordíthatatlanul rohannak az eltervelt cél felé. Mindketten úgy intézik, hogy Bölcskei Gusztávnak módja se legyen idejében beavatkozni, sőt még utólag se, de belelátni sem engednek mindabba, ami történik az egyetem bölcsész karán. Eközben elterjesztették róla, hogy passzív, nem törődik semmivel, mindent a kar vezetésére bíz, és csak mértéktelenül iszik, meg gátlástalanul nőzik. Vagyis: alkalmatlan emberileg és szakmailag egyaránt az elnökségre. Megfelelő időben majd előlépnek az alkalmasok: a válságmegoldó Szabók, akik majd egyből ott teremnek, hogy minél gyorsabban eltakaríthassák útjukból az áldozatukul ejtett nagyvadat, mert „ahol a dög, oda gyülekeznek a saskeselyűk” (Mt 24:28).

Milyen bizonyíték van arra, hogy a Szabó-sógorok egymásnak készítik elő a helyeket? Az az elterjedt legenda, hogy rosszban vannak egymással: közönséges hazugság, amit mindketten szívesen és tudatosan terjesztenek saját viszonyukról, ezáltal fedezve egymást és semlegesítve a rokoni kötelék miatt kialakult előítéleteket. Az más kérdés, hogy egy külső szemlélőnek joga van emberileg nem kedvelni egyikőjüket sem, de ennek semmi köze kettőjük egymáshoz való viszonyához. (Persze, őszintén szólva: lehet őket egyáltalán kedvelni? Bármelyiküket? A rideg és karrierista Szabó Istvánt? A minden hatalmat birtokolni akaró, mentálisan beteg, alattomos Szabó Andrást? Az alanyi költőnőként elabortált, dilettantizmusáról és pénzéhességéről híres, futóbolond Szabó Andrásné Petrőczi-Ludwig Évát?) Persze az sem volna csoda, ha rühellnék egymást, de attól még egymás szövetségesei, mert nincs is más választásuk és főleg esélyük a túlélésre, a hatalmuk és kellemes fizetéseik megtartására. Kart karba öltve takarítottak el rektorokat, dékánokat, gazdasági igazgatókat és egyéb valamirevaló pozícióban lévő vetélytársakat, akik munkájuk végzése közben rájöttek egy-egy nyilvánvaló csalásukra. Most már csak Bölcskei Gusztáv maradt, csak ő áll a végső megvalósítás útjában. Nagyon egyszerű és tulajdonképpen primitív a közös módszerük és kialakított taktikájuk: minél távolabb kell tartani a zsinati lelkész-elnököt a zűrzavartól, mintha mentesíteni akarnák a válságkezelés okozta személyes kellemetlenségektől (és ez persze kényelmes a másik félnek is), ezért megtévesztően informálják őt, mintha urai lennének a kialakult helyzetnek és minden más – róluk szóló – hivatalos információt gondosan elhallgatnak előle.

Hogy ez egy hipotézis? Akkor nézzük meg hogyan viselkedett Szabó István püspök dékán-sógorával, Szabó Andrással akkor, amikor még ő volt az egyetem fenntartója. Azaz még 2003-2004 időszakában. Pontosan úgy, ahogy muszáj volt, vagyis sógorát jó távol tartotta minden pozíciótól. Csak a Régi Magyar Irodalom Tanszék vezetője lehetett, egyetlen beosztottal, a feleséggel, Petrőczi-Ludwig Évával. Csakis őt dirigálhatta, illetve az ismert családi viszonyokból kifolyólag, ez inkább fordítva történt: az angol szakos ”puritán” feleség vezette – magyar szakos diploma nélkül – a Régi Magyar Irodalom tanszéket. Kulin Ferenc annak idején Vass Csabát és Bíró Máriát vette maga mellé helyetteseknek. Szabó András akkor még szóba sem jöhetett, pedig akkor is sógorok voltak. Hogy miért? – Nyilvánvaló! Azért, mert Szabó István nem akart meglepetést. Családilag ismerte jól a hatalom érdekében minden aljasságra elszánt sógorát. Arra meg nem volt kapacitása, hogy folyamatosan ellenőrizze és őrködjön mellette. Márpedig a sunyi sógorra állandóan ügyelni kell. Szabó István püspök nem akarta kockáztatni saját szőlőskertjét, a református egyetemet, amíg ő volt minden szőlőszemért felelős gazda. Nem akart egyszer csak arra ocsúdni, hogy sógora már kivette kezéből a kormánybotot. Nem akart testközelben tartani egy időzített bombát, így idővel kaphatott egy más számára lerakható, veszélyesebb taposóaknát, akire csak rá kell lépni és azonnal robban.

Amit a sunnyogó sógor – a püspök rokonaként – nem csinálhatott meg, azt gátlástalanul megtette barátja és jótevője, Kulin Ferenc mellett, aki volt annyira naiv, hogy másodszor is helyettesének választotta, miután az egyetem kikerült a Dunamellék fenntartósága alól. Kulin dékán úr nem tanult az első esetből, vagyis veszélyérzetét és gyanakvását elaltatva, másodszor is könnyűszerrel – és főleg: szokása szerint titokban – hátba támadhatta őt Szabó András, hogy elfoglalhassa – a másodszor is bemelegített – dékáni széket. Vannak emberek (ez egy típus!), akik csak a mások által jól beindított munkát szeretik átvenni, minta az egész az ő érdemük lenne. Ez a könnyebbik megoldás, mert más már megvetette (kétszer is!) az alapot. Jézus a tanítványainak hasonlóról beszélt: „ti mások munkájába állottatok” (Jn 4:38). A kétszeresen eltávolított Kulin Ferenc már nem láthatta magvetésének az eredményét, mert Szabó András teljes öntudattal aratta le más munkájának a gyümölcseit. Megvalósult a Bibliában olvasható textus: „más a vető, más az arató” (Jn 4:37). És még erre sem figyel föl senki… - mert ment minden a maga – kijelölt – útján.

De addig, amíg Szabó István püspök volt az egyetem fenntartója, addig Szabó András nem lehetett dékánhelyettes. Hogy azután ez mégis miért történhetett meg? – A válasz egyértelmű, mert akit Szabó István makulátlan püspöki stallumja megtartása érdekében akkor nem kívánt magának – mármint Szabó Andrást -, azt nagyon is kívánta legnagyobb ellenségének, Bölcskei Gusztávnak a nyakába varrni. A dékán-sógor attól kezdve garázdálkodhatott, nyírhatott-fúrhatott, könyökölhetett-taposhatott, hiszen már nem Szabó István szőlőskertjébe rondított bele, hanem Bölcskeiébe. Szabó István szívből támogatja rokonát és mossa kezeit, mintha ő kívülálló volna. A sógor azóta is e program szerint működik, miközben közösen terjesztik egymásról rokoni ellentétüket.

Szabó püspök majd csak akkor lép nyilvánosan is színre, amikor annak eljön a politikai ideje, vagyis amikorra sógora már mindenkit és mindent letarolt. Legvégére hagyva Bölcskei Gusztáv püspököt, akinek a fejét tálcán feltálalhatja a Fidesznek, konkrétabban a református Orbán Viktornak és barátjának, Balog Zoltánnak, aki az országgyűlés emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottsága elnökeként meg fog lepődni ugyan, de támogatja majd barátja, Szabó István zsinati lelkészi-elnöki kinevezését (akivel a debreceni „refi”-ben és a pesti teológián is iskolatársak voltak). Ezáltal ebben az esetben is más lesz a vető és más lesz az arató.

A Szabó István püspök által gerjesztett, rég elkésett ügynök-ügy nem váltotta be a kívánt eredményt és reményt: nem tudta ezzel Bölcskei Gusztáv püspököt kiakolbólintani, ezért szakmailag kell kikezdenie ellenfelét, amihez kapóra jön a károlis sógora. Szabó püspök nemsokára visszatérhet egy magasabb stallumba, a sógor pedig tisztára mosódik (a cél szentesíti az eszközt – jezsuita! - elve alapján), és ezek által „betelt rajtok az igaz példabeszéd: a kutya visszatér a maga okádására, és a megfürdött disznó sárban hempereg!” (2Pt 2:22).