Das Y-Kauderwelsch (Az IPSZILON-halandzsa)

Két rövid szakmai írás foglalkozik Kulcsár-Szabó Ágnes (ál)tudományos teljesítményével, ha azt a sáfárkodást, amit MENY folytat APÓSa nevével, bármilyen összefüggésbe lehet hozni a tudománnyal. Szerintünk még az áltudománnyal se.

Az egyik írás kommentként érkezett hozzánk Hutmacher Évától:

Én Kulcsár-Szabó-Hanságira nem alkalmaznám a “racionalitás” szót. Elolvastam a nevezett személy néhány tudományosnak nevezett/szánt írását: én az ‘ész’ jelentésű szavakat az ő írásaival nem hoznám összefüggésbe. Mit tesz ő? Kiemel néhány jól hangzó szakszót egy tudományos összefüggésrendszerből és alkalmazza azt az eredeti definíciótól eltérően egy másikban. Ahogy az Alice Tükörországban egyik szereplője, Humpty-Dumpty mondja: “a szavak ezt jelentik, amit én akarok.”
Van egy nagyon súlyos genetikai ártalom: Williams-szindrómának nevezik. Akik ebben szenvednek, nagyon alacsony IQ-val rendelkeznek, nincs számfogalmuk, időfogalmuk stb. De összefüggően, látszólag értelmesen beszélnek. De nem tudnak összefüggést teremteni a szavak hangalakja és jelentése között: szemantikai vakságban szenvednek.
(Hansági) Kulcsár-Szabó szövegei ilyenek. Hogy miért? Vagy csakugyan Williams-szindrómás, csak senki nem vette észre. Vagy pedig egy szélhámos, aki referenciaellenesen előállított szósalátáit “kognitív teljesítmény”-ként (ez az egyik kedvenc szava!!!) tudja eladni apósa árnyékában.

Szerkesztői megjegyzés: a “szósaláta” annyira találó szó ezekre a nyelvi förmedvényekre, hogy láthatóan terjed, Bonaventura jr. máris beépítette pályázati írásába, amelyet eredetileg a Senkiföldjére küldött be, ahonnan mi ide átvesszük. Ez második írásunk e tárgykörben:

Elolvastam MENY INTERNETEN hozzáférhető irományát, mely Márai A gyertyák csonkig égnek c. regényének elemzését ígéri.
A szöveg német nyelvű, címe: Identitaet und Identitaetspraesentation… Az első, ami egy gyakorlott szemnek feltűnik, a bibliográfia. Mindössze 3 tételt tartalmaz, ebből egy H. G. Mead egy minimum 70 éve keletkezett szövegének német fordítása, a másik kettő: H. Lübbe, ill. Otto Marquard szövegei is több évtizede keletkeztek. A szövegben utal pl. Plessnerre, ennek viszont nem adja meg a forrását. Ami az első pillanatban egyszerű tudatlanságnak, slamposságnak tűnik (no de egy tudományos dékánhelyettestől?!), az nagyonis megfontolt döntésnek bizonyul a szöveg alapos tanulmányozása alapján.
MENY ugyanis a beszédaktuselmélet kategóriáit alkalmazza, de nem azoknak a tudományos közéletben megszokott definíciója alapján, hanem tökéletesen esetlegesen. Logikus, hogy nem idézi Austint, Searle-t és a tudományterület más klasszikusait.
MENY – az előbbi szerzők definícióit nem ismerve v. figyelmen kívül hagyva beszél pl. AZ ILLOKÚCIÓ BESZÉDAKTUSÁról. Ilyen nincsen: ugyanis minden beszédaktusnak van Austin szerint ILLOKÚCIÓS EREJE. Amit MENY ír, az még nem is pleonazmus: annál rosszabb. A RÉSZnek tulajdonítja az EGÉSZet. Mintha a csutka almájáról beszélne.
Másik példa: az írás elején arról beszél, hogy az identitáskonstrukció a verbalitás performációs aktusa alapján következik be. Minden BESZÉDAKTUSnak van performációja: az az a hatás, amelyet másokra fejt ki (pl. megijeszti őket, cselekvésre készteti őket) MENY viszont azt állítja, hogy a szereplő beszéde az értelmezhetetlen “performatív aktuson” keresztül saját identitását konstruálja meg. Folytathatnám, de nem teszem. MENY ELJÁRÁSA a következő: eltulajdonít néhány jól hangzó szakszót egy másik tudományterületről (pragmalingvisztika), majd ezeket tetszés szerinti, ad hoc jelentésben használja. A végeredmény: referencia nélküli “szósaláta” (H.É.), köznapi szóval: halandzsa.
MENY sokszor említi írásában a “kognitív teljesítmény”-t. Az ő kognitív teljesítménye ennek az írásnak az alapján: 00.