Bischöfliches Schachspiel 4. (Püspöki sakkjátszma 4.)

Szerző: Makkabi

Ebben az elemzésben egy sajátos szempontból szeretném elemezni egyházunk közelmúltjának történetét, és felvázolni jelenlegi helyzetét.

Elemzésünket egy kicsit távolról kell elkezdenünk. Ma már mindannyiunk előtt nyilvánvaló lehet az a tény, hogy Magyarországon már a 70-es évek eleje-közepe óta létezett egy informális hálózat, (a továbbiakban: „csoport”) amely készült a rendszerváltásra, és arra, hogy ebben a játékban jól helyezkedjen, és megszerezze a hatalmat. Ez a „csoport” az, amely később Szabad Kezdeményezések Hálózata néven vált formálissá, majd SZDSZ néven politikai párttá alakult (a FIDESZ már korábban létrejött, de a rendszerváltás hajnalán még ugyanennek a struktúrának része). Ez az akkor még informális „csoport” egyrészről még alapvetően benne volt a pártállam legfontosabb intézményeiben, – számos napvilágra került lista bizonyítja, hogy az állambiztonság szerveiben is – másrészről pedig már a rendszeren kívülről szervezte meg a polgári radikális ellenzéket. A „csoport” értelemszerűen nemcsak a gazdasági reformok irányítására, és a pártállami rendszeren kívüli „második nyilvánosság” megszervezésére fektetett hangsúlyt, hanem létrejöttétől kezdve jelen szeretett volna lenni a civil élet minden szervezetében, kezdeményezésében, így az egyházakban is.

Az 1980-as évek elejétől kezdve kezd aktívvá válni a „csoport” pártapparátusban maradt része, mint „reformszocialisták”, a külső része, mint „polgári radikális ellenzék”. Ők kezdtek el megjeleníteni a hivatalos pártállami egyház- és valláspolitika mellett (a vallás hamis tudat, egyedül az ateista a tudományos világnézet, az ideológiai agitációs harcot folytatni kell az egyház ellen) egy merőben új felfogást. Ennek legjellemzőbb pontjai: fel kell lépni az egyházak mindennemű adminisztratív és agitációs visszaszorítása ellen, a politikai adminisztrációnak nincs joga akár az ateista, akár a hívő életszemléletet erősíteni, a vallásos meggyőződés az egyén legbensőbb magánügye, ateista és hívő életszemlélet között nincs helye semmiféle kölcsönös „térítésnek”. Ez az irányzat sohasem szerveződött intézményesen, kezdeményezői többségében mindig civil személyek voltak, első jellemző megjelenése az 1985-ben, Esztergomban megtartott egyháztörténeti konferencia volt (eszméiben nem nehéz felismerni a később politikai párttá formálódó SZDSZ liberális egyházpolitikai elveit).

A rendszerváltásra magabiztosan készülő „csoport” a 80-as évek közepére a társadalom minden rétegében, így az egyházban is kialakította a maga egyeduralkodó társadalmi narratíváját. 1987-ben azonban történt valami. Az őszi lakiteleki találkozó világossá tette, hogy a hatalom felé való menetelésben a „polgári radikális ellenzék” komoly riválisra akadt: a magát egészen addig hatékonyan megszervezni nem tudó nép-nemzeti ellenzékre.

Mind a „polgári radikális”, mind a nép-nemzeti ellenzék sokrétű informális kapcsolattal bírt az államapparátus legfelsőbb szintjeivel. Az egyház viszont közvetlenül gyakorlatilag egyáltalán nem bírt ilyen informális kapcsolatrendszerrel. Formális kapcsolattartásuk is kimerült az Állami Egyházügyi Hivatallal és a BM III/III.-1-c. osztályával való kommunikációban. Ha nem is jelentős módon, informális kapcsolatokkal bírtak viszont mindkét ellenzéki csoport tagjaival, esetenként meghatározó embereivel, néhány – az egyházban később meghatározóvá váló – személyiségük által. Így ez a törésvonal a „polgári radikális ellenzék” és a nép-nemzeti ellenzék között az egyházban is kimutatható volt, és az egyházban a rendszerváltás után létrejövő hatalmi játszmák is e fő törésvonal mentén folytak le.

Mindkét oldalról két olyan fontos személyről kell említést tennünk, akik aztán alapjaiban határozták meg a rendszerváltás utáni református egyház történetét és létminőségét: a „polgári radikális ellenzék” részéről Balog Zoltánról, a nép-nemzeti ellenzék részéről pedig Dr. Hegedüs Lórántról.

Balogh Zoltán még jóval a rendszerváltás előtt kapcsolatba került a „polgári radikális ellenzékkel”. Kamaszkorától megmutatkozó lázadó természete, az akkori tiszántúli püspökkel, Bartha Tiborral való ellentéte, a debreceni teológiáról való eltanácsolása – teológiai tanulmányait Budapesten fejezte be – mind hozzájárul ahhoz, hogy aktív részt vállaljon a „polgári radikális ellenzék” szervezésében, munkájában. Itt ismerkedik meg többek között az evangélikus Donáth Lászlóval, és a metodista Iványi Gáborral. Ezzel ellentétbe került az állambiztonság szerveivel is. 1983-ban letette a lelkészképesítő vizsgát, és Maglódon lett lelkész. Az 1980-as évek második felében kerül közelebbi kapcsolatba az akkor még radikális és liberális FIDESZ- szel, ahol 1991-től Fodor Gábor – későbbi SZDSZ-es oktatásügyi miniszter – egyházpolitikai tanácsadója lett. Akkor még – elsősorban a FIDESZ radikálisan antiklerikális kommunikációja miatt – nem sok esély látszott arra, hogy a politikai oldal, amelyhez igazolt, közvetlen befolyásra tegyen szert az egyház akkori vezetésében.

Nem így a másik oldalon. Itt az MDF kezdetei óta – már akkor is elsősorban Csurka István személyéhez kapcsolódva – Dr. Hegedüs Lóránt volt a nép-nemzeti ellenzék meghatározó egyházi figurája. Az 1990 végén, 1991 elején megtartott általános tisztújításon őt választják meg a dunamelléki egyházkerület püspökévé, majd a februári zsinati választásokon a zsinat lelkészi elnökévé, hat évre. A tiszántúli egyházkerület élén továbbra is Kocsis Elemér maradt (mint „átmeneti püspök” a pártállami őskövület Bartha Tibor és Bölcskei Gusztáv között, aki 1990-ben a Debreceni Református Teológiai Akadémia szociáletika tanszékének vezető tanára lett).

Dr. Hegedüs Lóránt püspöksége, és zsinati elnöksége kezdetben nagyon sok reményt keltő dologgal kecsegtetett. Emberi nagyságával és tudásával is felette állt Kocsis Elemérnek, és messze felette áll Bölcskei Gusztávnak. Virágzása, világos, egyértelmű lépései, az egész egyház számára áldásos tevékenysége éppúgy tanulságul szolgálhat számunkra, mint hibás lépései, és annak következményeként elkerülhetetlen, szükségszerű bukása. Az ő ideje alatt kezdődik el a Magyarországi Református Egyház megújulása, demokratizálása, a zsinat-presbiteri elvek érvényesítése. Lényegében az ő szellemi irányítása alatt folytak a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatának (MRETZS) előkészítő munkálatai, amely 1995-ben ügyvezető elnökévé választotta. Döntő szerepe volt a Károli Gáspár Református Egyetem létrehozásában.

Mindezek mellett volt még egy nagyon fontos szerepe Dr. Hegedüs Lórántnak. Tudniillik az, hogy püspökségével és zsinati elnökségével nyílt lehetősége a református egyháznak arra, hogy valóban szabad egyházzá váljon, rátérjen igazi küldetésének útjára, és kilépjen a „csoport” által diktált hamis narratíva síkjából. És erre minden esélye meg is volt, addig, amíg úgy látszott, hogy az ő narratívája válik majd meghatározóvá a református egyházban.

Sajnos nem szakított még idejében Csurka Istvánnal. Csurka alapjában véve egy nagy tehetséggel megáldott intuitív zseni volt, aki először fogalmazta meg a magyar politika térben azokat a ma már köztudott dolgokat, amelyekre jelen írásunk hipotézise is épül. Ugyanakkor eléggé engesztelhetetlen, leegyszerűsítő, szélsőségesen indulati, és előítéletes volt a kommunikációja ahhoz, hogy szélre tolja és kirekessze saját magát és pártját. Abban, hogy a református egyház nem tudott élni a Dr. Hegedüs Lóránt által kezdetben megteremtett lehetőséggel, Csurka Istvánnak óriási szerepe és felelőssége van. Óriási szerepe és felelőssége van benne magának Dr. Hegedüs Lórántnak, aki egyrészt hagyta Csurkát „elkóborolni”, másrészt saját szerepét otthagyva, tudniillik, hogy az egyház valódi függetlenségét és szabadságát megteremtse, politika érdekek és játszmák eszközévé szolgáltatta ki magát és egyházát, és ezzel eljátszotta a lehetőségét egy valódi egyházi rendszerváltásnak és megtisztulásnak. És óriási szerepe és felelőssége van benne saját fiának, ifj. Hegedüs Lórántnak, aki még Csurkánál is engesztelhetetlenebb, indulatosabb, sőt mi több: hisztérikusabb hangvételének lármájában, az agyát és lelki látását elöntő lila köd vakságában nem ismerte fel édesapja és saját feladatát, és ezen a céltévesztett úton halad mai napig, és ezzel valószínűleg végleg eljátszotta az esélyét egy valós alternatíva felmutatására.

A fentieken kívül bukásának az is oka volt, hogy míg Bölcskei és köre egy, a helyzetre „ideális”, részben a vallásos szocializmus, részben a liberális teológia elveire építő, koherens teológiai rendszeren nevelkedett, és azt tette magáévá, addig a nép-nemzeti oldal, Dr. Hegedüs Lóránt vezetésével képtelen volt ugyanilyen koherens rendszert létrehozni, és azt meghatározóvá tenni. Inkoherens teológiai „rendetlenségük” kimerült a magyar népi irodalom teológiai elemzésében, és – sajnálatos módon – az antiszemitizmus ingatag teológiai alapra helyezésében. Az egyház és az állam kapcsolatában pedig még a Bölcskei-kör – már megvalósított – elképzeléseinél is elavultabb, feudális elveket vallanak.

A „polgári radikális” oldal sem viselhette el persze, hogy riválisa került meghatározó szerepbe az egyházon belül, ráadásul már nagyon korán – épp abban az időszakban, amikor a FIDESZ szakít a radikális liberalizmussal – egy, biblikus keresztyén szempontból is szalonképtelenné váló kommunikációval. A kormányzásra készülő FIDESZ – paradigmaváltása antiklerikális liberalizmusból keresztyén meghatározottságú konzervatív liberalizmusba (igazi nép-nemzeti párt sohasem lett, de ennek elemzése itt nem feladatunk) témánk szempontjából tulajdonképpen irreleváns – egyre inkább arra készül, hogy Antall József örökségének megszerzésével az egyházon belüli befolyást is megszerezze. És minél inkább várható a FIDESZ győzelme az 1998-as választásokon, az egyházon belül egyre népszerűbbé váló Bölcskei annál egyértelműbben jelzi – nem tisztázott, de sejthető csatornákon keresztül – a kiformálódó új hatalomnak, hogy vállalja a szerepet, és bírja mentora, földije, és tanszéki munkatársa, Kocsis Elemér áldását. 1997-ben meg is választják a tiszántúli egyházkerület püspökévé, és egyúttal a zsinat lelkészi elnökévé, a történések valódi jellegét nem értő egyházi közvélemény pedig a szélsőjobboldali Hegedüsök legyőzőjeként, hősként ünnepli a „polgári” Bölcskeit (Dr. Hegedüs Lóránt hat évvel később a dunamelléki egyházkerület püspöki tisztségéért folytatott harcot is elveszti, utódjának Bogárdi Szabó Istvánt választják meg). A kép pedig a FIDESZ 1998-as választási győzelmével és kormányalakításával immár teljessé válik. Innentől kezdődik el az egyház (kimondottan FIDESZ-) kormánytól való függőségének kialakítása. Elsősorban az új egyház-finanszírozási rendszer elfogadásával, a kistelepüléseken szolgáló lelkészek jövedelem-kiegészítésével, – amely lényegében azonos célú az Állami Egyházügyi Hivatal által lelkészeknek utalt pártállami kongruával – és az egyházi ügyekért felelős helyettes államtitkári poszt (lényegét tekintve az ÁEH jogutódja) létrehozásával, Balog Zoltán egyházügyi főtanácsadóvá való kinevezésével megtörténnek az első lépések az egyház újra állami függésbe hozására.

Bölcskei persze a maga részéről is megteszi a saját lépéseit a „szent cél” érdekében. Püspöksége és zsinati elnöksége alatt ugyancsak a pártállami időkre emlékeztető módszerekkel alakítja ki, illetve tartja meg formális hatalmán túllépve a maga egyházon belüli informális hatalmát. Ennek érdekében feléleszti a tiszántúli egyházkerület egykori besúgó hálózatát, – amelynek formálisan ő is tagja volt – abba fiatalokat is beszervez, és kialakít egy háromlépcsős „hűbéri láncolatot”: püspök – vazallusok – besúgók. Ezen keresztül a fenyegetés, zsarolás, vesztegetés eszközeivel egy teljességgel informális – és ezzel együtt illegitim hatalmat gyakorol. Ezt az illegitim és informális hatalmat ráadásul ahol tudja, igyekszik legitimmé és formálissá is tenni. Nagyon jó példa erre a tavaly májusban kapott hír: a Zsinat Jogi Bizottsága tervezi annak lehetővé tételét, hogy a lelkészeket a püspökök fegyelmi eljárás megtartása nélkül elmozdítsák szolgálati helyükről. Ennek hallatán persze sokaknak eszébe jut a régi, még az AEH által jóváhagyott és megerősített egyházi törvény, amely lehetővé tette a lelkészek „közegyházi érdekből” történő áthelyezését.

Így formálódik ki szépen Bölcskei „szép új világa”, amely létminőségét tekintve semmiben sem különbözik a régitől.

Kérdés persze, hogy az 1989-ben a radikális ellenzék körében aktívan tevékenykedő, a pártállammal együttműködő egyházat, annak antidemokratikus választási módszereit, vezetőit, a Vitairat a református egyházról Magyarországon című, Beszélőben és Hitelben publikált tanulmányában élesen bíráló Balog Zoltán vajon mit szól ehhez. Hogy a problémát és az önellentmondást érzékeli, az egészen biztos. Talán ezért tett is kísérletet 2009 februárjában, a zsinati választásokon – Bogárdi Szabó István indításával – Bölcskei megbuktatására (politikai ellenzékből). És talán azért is, mert a maga hatalom- és anyagi gazdaságát egyre mohóbban növelő Bölcskei már a hatalomnak is terhes.

Végül azért ejtsünk néhány szót egy harmadik, alternatív erőről az egyházon belül, amelynek a rendszerváltás előtti események másképp alakulása esetén akár komoly esélye is lett volna ahhoz, hogy vezető pozícióba jusson az egyházi vezetésben (jelenleg erre már semmi esélye). Ez nem más, mint a rendszerváltáskor újra törvényes keretek között működni kezdő református ébredési mozgalmak a pártállami érában illegalitásba vonuló társadalma. Ők azért nem juthattak kulcsfontosságú pozícióba, mert a rendszerváltás kiformálódásának az idején egyáltalán nem bírtak számottevő kapcsolati tőkével a magát éppen megszervező demokratikus ellenzék egyik ágával sem. Ha bírtak volna vele, akkor a polgári átalakuláson átment Magyarországon nagyon jól tudták volna kommunikálni az egyháztagok körében a pártállami időszak alatt kínált üres vallásosság és az általuk kínált – valóban igazi tartalommal bíró – lelkiség közötti minőségbeli különbséget. De erre nem került sor, valójában értelmezni sem tudták a fejük felett végbement változásokat, és jelenleg ez az egyházi társadalom úgy él, mint egyház az egyházban. A felső egyházi vezetéssel jóformán csak adminisztratív a kapcsolata egyházmegyei, kerületi, és zsinati szinten (az az egy vagy két zsinati tagjuk csak a szabályt erősítő kivétel). Ugyanúgy kialakította az elmúlt évek során a maga informatív, tekintélyelvű vezetését, mint a hivatalos egyház. Legnagyobb részben belőlük kerültek ki a kommunista államrendszer és a vele kollaboráló hivatalos egyház üldözöttjei, akik ugyan – főleg erkölcsi téren – kárpótolva lettek, de az egyház kormányzói munkájába nem engedték be őket. Ez az egyházi erő jelenleg éli a maga elszigetelt életét, minden külső embert gyanakvással kezelnek, ugyanakkor – egy talán szavakban meg sem fogalmazott – hallgatólagos paktum értelmében kölcsönösen hasznára vannak egymásnak a hivatalos egyházi vezetéssel. Élvezik egyrészről a történelmi egyházi státusz biztosította előnyöket, másrészről pedig az egyházi vezetés nagyon szépen használja őket a maga reprezentatív céljaira, amikor meg akarja mutatni, hogy micsoda hívő lelkiség van a református egyházban. Így – ha Isten országa szempontjából nagyon értékes szolgálatot is végeznek – az egyházban betöltött szerepük szempontjából céltévesztett úton járnak ők is. Az egyházi hatalommal való teljes együttműködés és a teljes skizma között való egyértelmű választás helyett a részleges és hallgatólagos együttműködés, valamint egy sajátos „félskizma” állapotában vergődnek.

Ez tehát a jelenlegi helyzet. Hogy mi lehet a megoldás? A magam részéről egyet látok. Kialakult ugyanis az utóbbi években egy kis létszámú csoport, mégpedig a Bölcskei-korszak (és előtte a dunamelléken a Hegedüs-korszak) üldözöttjeiből. Akiket a szép új rendszer vagy nem tudott bedarálni, vagy részesei voltak annak, de bizonyos okokból szembefordultak vele. Kicsi ugyan ez a csoport, és eléggé egymástól elszigetelt, elkeseredett, de egy kis bátorítással talán meg lehetne győzni őket, hogy az ige és a nyilvánosság erejével lépjenek színre, felébresztve a „hibernált egyház” nagy csoportjait, és sérelmeiket vigyék egyházi, vagy köztörvényes bűncselekmények gyanúja esetén akár polgári igazságszolgáltatási fórumok elé.