Bürokratisches Kauderwelsch (Bürokrata halandzsa)

Gobbledygook (Bürokrata halandzsa)

Szerző anonymanalyst @ július 29, 2011

„Az intézményt leuralják a szakmailag érdektelen, de a „hatalmi” viszonyokban annál érdekeltebb bürokraták.”

(Cornelius Castoriadis: Bürokrata professzionalizmus: a kizsákmányolás új neve, 1979 )

A mottó válasz arra a kérdésre, mi köti össze az állítólagos teoretikusságára büszke Kulcsár Szabó Ernőt, és a 44 oldal lapos fecsegéssel nagydoktorrá lett másik “szabót”, Szabó Andrást: mindketten unalmas bürokraták. Akárcsak a MENY, Hansági, és közös családi lakájuk, Hermann. Ha jóindulattal akarjuk értékelni Kulcsár-Szabó Ernő “stiláris retteneteit”, akkor ezt nem gyatra német nyelvtudásából, meg nem értett bálványai magyarításának rosszul sikerült kísérleteiből vezetjük le, hanem az egykori K.u.K. bürokraták körülményes, nyakatekert nyelvének “örökségéből”, abban az értelemben használva az “örökség” szót, ahogy Kulcsár-Szabó Ernő a Magyar Irodalomtörténetében használja, azaz negatívan. Havasréti “antropológiai pesszimizmusa” felülmúlhatatlan irónia. Magyarán: Kulcsár-Szabó Ernő reménytelen eset. (A mottót Farkas Zsolt tanulmányából vettük.) – A szerk.



Szerző: Havasréti József

Bezeczky könyvében jól érzékelhető egy határozott nyelvkritikai attitűd, melynek éle Kulcsár Szabó Ernő tudományos nyelvhasználatára irányul. … {Korábban is sokan utaltak arra, hogy} e dolgokat (német hatások ide, hermeneutika oda) sokkal érthetőbben is el lehetne mondani. Másfelől megkockáztathatjuk, hogy Bezeczky távolról csatlakozik ahhoz a nyelvkritikai hagyományhoz (Kraus, Mauthner, Wittgenstein, Karinthy), mely a huszadik század elején a közbeszédben, sajtóban, hivatalos nyelvben uralkodó, ugyancsak német nyelvi bázison kialakuló “K. und K.” nyelvhasználatot bírálta. Bezeczky nyelvkritikája nem egyszerűen (sőt nem is kifejezetten) a germanizmusok, az óriásmondatok és az idegen szavak ellen irányul, hanem az ellen a kenetteljes, frázisokban tobzódó, olykor fellengzős magabiztosság ellen is, mely Kulcsár Szabó műveit jellemzi. Ha figyelembe vesszük a Kulcsár Szabó stílusával kapcsolatos két leghatározottabb nyelvkritikai állásfoglalást, Bezeczky jelen könyvét, valamint Horváth Iván kíméletlen vitairatát, akkor lehet látni, hogy e nyelvkritika – a bírálatok lehetséges terén belül – lényegében polarizálódik. Horváth Iván annak idején sorra vette Kulcsár Szabó szövegeinek legtámadhatóbb tulajdonságait (rosszul használt idegen szavak, semmitmondás, agyonbonyolítottság stb.), és ezek magyarázatát kérte – egyrészt nyilván tudva, hogy bizonyos általa felhánytorgatott szóhasználati melléfogásokra elfogadható magyarázat nem létezik, másrészt feltételezve, hogy a nyelvi hibáktól mintegy visszatisztított beszédet viszont már nyelvi és irodalomtudományi szempontokból értelmes célokra lehetne használni.19 Úgy vélem, hogy noha Horváth Iván bírálata sokkal fájóbb lehetett annak idején, Bezeczky mostani nyelvkritikája radikálisabb. Egyrészt, amikor nem foglalkozik részletekbe menően az egész Kulcsár Szabó-életművet átható stiláris rettenettel, akkor mintegy tudomásul veszi, hogy ez annyira összenőtt használójával, hogy ebből a szempontból teljességgel felesleges támadni, falra hányt borsó lenne csak, ahogy az összes, Kulcsár Szabó munkáit ezért vagy azért bíráló szöveg. E gesztusban a bírálat tárgyát/célpontját illetően valamiféle mélységes, már-már antropológiai karakterű pesszimizmust vélek felfedezni.

…

Amikor Bezeczky hosszasan idézi Kulcsár Szabó általa bírált szövegeit, akkor kétféle műveletet hajt végre egyidejűleg, láthatóvá tesz, megteremti az ítélet tárgyi-textuális feltételeit, illetve ezzel egyidejűleg már ítélkezik. … Walter Benjamin is utalt arra, hogy az idézés egyszerre hermeneutikai és jogi gyakorlat, melyben a keresett – vagy inkább felmutatott – jelentés az ítélet perspektíváján keresztül születik meg.

Havasréti József: Determinált pályaívek (Bezeczky Gábor: Irodalomtörténet a senkiföldjén), részlet

Forrás: http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=1735

Szerző: Farkas Zsolt

“A fő nehézséget természetesen maguk az institucionalista, bürokrata, „hivatalos” specialisták okozzák. A „profik”. Mivel „abból élnek”, hogy szak­tudásuk monopólium, értsd: minél szűkebb körre korlátozódik ez a tudásmonopólium, annál többet „kaszálnak”, ezért megvetik a népszerűt…

Az institucionalista speciális tudását nem megosztani és sokféle megfontolás számára felkínálni szeretné, hanem minél drágábban eladni. Ezért elidegeníti a közérthetőtől: a szaknyelvet kamuflázzsá, titkosírássá változtatja. … Nyelvhasználata, terminológiája, a szakmai eminencia állandó és kínos bizonygatásaiból álló, minden kívülálló számára dögunalmas diskurzusa éppen arra szolgál, hogy az intézményhez csak azokat és annyira engedje közel, akik és amennyire engedelmesen beszélik az exkluzív nyelvet és titkos üzeneteit.

A hermetikus, laikusokat kizáró szakmai diskurzus egyik legfőbb funkciója az antidemokratikus körülmények biztosítása: távol tartani a démoszt – az adófizető polgárt, a fizetőképes keresletet –, lehetetlenné tenni szakmai és politikai befolyását, lehetetlenné tenni az intézmény (működte­tőinek) külső kontrollját – harmonikus, funkciódús, eleven kontextusba illeszkedését. A másik legfőbb funkciója a hatalomelvű kriptológia: a madárnyelv, ami „kifelé” a tudományos eminencia bizonyítéka, „befelé” a hatalmi harc terepe. Az ilyen írásokban találjuk a szigorú tudományosság legtöbb jelét, „felmutatását”, ceremóniáit, ha-kell-ha-nem-demonstrációit, a lihegő, benfenteskedő szakmázást.

Ez a szakmai „kérlelhetetlenség” az a kamuflázs, aminek rejtekén ott lapul az ostoba önzés. Mintha nem lenne hozzáférése a jóhoz, ahhoz, hogy mi jó neki és másoknak; mert nem azt csinálja. Nem abban erőfeszít és örül, és nem fárad el, mert élvezi – hanem a „neki jó” az „a másiknak rosszabb”-at jelenti, ebben erőfeszít és kárörül, de elfárad és nem élvezi.” (C. Castiriadis, i.m.)

………

Gyerekek! Nem jó ez a stílus! Ez az egész Honi Hermeneutika-pite! Rossz olvasni, nem közlékeny, nem irodalomszerető, nem tágyilagos, épphogy nem a dologról van szó. Nem kedves! Nem szórakoztató, nem izgalmas, nem demokratikus, nem megértő, nem vagány. Gőgös, kioktató, rossz poétika, rossz mint hivatali, mint politikai, mint embertársi stílus. Nagyon hasonlít a finnugrizmus diskurzív és intézményes stílusára egyébként, bámulatos!

Antiromantikus! De Lukács György piskóta ehhez képest, amennyire!

Hát német ez még?

És gyerekek! Ki mond ennek ellent? Ki olvas szívesen KSzE-szöveget? Ki szereti ezt a stílust? Kedves honfitársaim,válaszoljatok! (Nem, ők se! Uááá, ők utálják a legjobban!) Akkor viszont hogyhogy ő(k) az intézményesen sikeres előrenyomuló(k)? He? Magyarok! Hogy van ez? Akinek elég rossz, agresszív a stílusa, azt nyomjátok fölfelé? De hasonlít ez a politikai kiválasztódásra! Ki szereti a kor­rupt alpolgármestert, az ügyfelet állandóan minősíthetetlen hangon leckéztető hivatalnokot, a hatalmaskodó főnököt vagy portást, a törtető pártkomisszárt, a gyűlöletbeszélő újságírót?

Akkor mégis miért toljátok őket?

Hogy legyen bizonyítékotok arra, hogy ebből az országból nem lesz semmi?

Farkas Zsolt: Győz a jó. Részlet

Forrás: http://www.muut.hu/korabbilapszamok/013/farkas.pdf

Kategória: ELTE | Címke:: Bezeczky Gábor nyelvkritikája, Horváth Iván nyelvkritikája, K.u.K. bürokrata nyelvezet, Kulcsár-Szabó Ernő mint Lukács György epigonja | Szerkesztés | 67 Hozzászólások »