Eiskalte Analyse (Jéghideg elemzés)

Icecold scrutiny (Jéghideg elemzés)

Szerző anonymanalyst @ július 23, 2011

Min alapul a magyar irodalomtudomány diktátorának eszméletlen hatalma? 1993-ban elfogadott nagydoktori értekezésén, melyet 3 évvel ezelőtt egy irodalomtörténész-kollégája ízekre szedett. Alapos, szakszerű elemzéssel bebizonyította be róla, hogy értéktelen. A leleplező kritikát a litera.hu oldalon így hirdetik: “Bezeczky Gábor a nagy posztmodern hősről, Kulcsár Szabó Ernőről írt kemény hangvételű monográfiát. Bán Zoltán András kritkájában kiemeli: még Hegelnek sem írták ki a nevét úgy, mint Kulcsár Szabónak.” – A szerk.

Szerző: Bán Zoltán András

Jéghideg elemzés

Bezeczky Gábor irodalomtörténész roppant alaposan elolvasta Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991 című könyvét, írt róla egy könyvnyi terjedelmű kritikát. Bezeczky nem kevesebbre vállalkozott, minthogy szigorú olvasatot adjon kollégája először 1993-ban, aztán egy évre rá második kiadásban kiadott, új előszóval ellátott művéről. Már ez a tény is ritka madárként lenne leírható egy képzeletbeli magyar irodalomtörténeti ornitológiában, hiszen nálunk igazán unikális jelenségnek számít, ha valaki komolyan végigelemzi vitapartnere teljesítményét. Bezeczky meghökkentő végkövetkeztetése, hogy a szemre az elmúlt évtizedek leghomogénebb homlokzatával rendelkező irodalomtörténeti mű telve van repedésekkel, bomlasztó ellentmondásokkal, melyek szinte szükségszerű végeredménye, hogy a szerző a kiindulópontjával homlokegyenest az ellenkezőjére jut irodalomtörténeti összefoglalója egészében. És ha ehhez hozzászámítjuk a formálisan nehezen igazolható, de informálisan annál köztudottabb faktumot, miszerint Kulcsár Szabó Ernő szinte bizonyosan a legnagyobb befolyással bíró tudós a jelenlegi magyar irodalomtudományos-irodalomtörténészi életben, akinek a nevéhez és tanítványi köréhez az elmúlt évtized egyik legjelentősebb irodalmi vitája kapcsolódik, azt vélhetjük, hogy Bezeczky könyve amolyan bombaként robbant, és ezzel egyidejűleg máris élénk és szellemileg roppant termékeny vita tárgya a legkülönfélébb magyar irodalmi fórumokon.

Nem így áll a dolog.

A kötetről tudomásom szerint eddig egyetlen kritika sem jelent meg; mi több, azt beszélik, a felkért recenzensek egyre-másra adják vissza, mondván, nekik is van/lesz családjuk, ők is meg akarnak élni, féltik a kenyerüket – hogy ez mit jelent, azt értelmezze ki-ki a maga ismereteinek megfelelően, és ehhez még csak nem is kell apró, Stanley Fishről elnevezett értelmezői közösségeket, olvasóköröket kialakítania.

A hallgatásnak lehet persze egy másik magyarázata is, nevezetesen, hogy Bezeczky könyve némileg későn érkezett. Kulcsár Szabó műve lassan tizenöt éve rendelkezésre áll, és időközben lezajlott a híres-neves kritika vita is, és az ellentétes tábor már részletesen kifejtette nézeteit, így a disputára visszatérni nem kíván, számukra a Kulcsár Szabó ügydarab ad acta tétetett. Bizonyos mértékig érthető lenne, ha így gondolnák sokan. Mindamellett a szakma önmagát becsülné meg és ezzel alighanem növelné önbecsülését, ha a dolog látszólagos lezárása után ismét megvizsgálná a Kulcsár Szabó produkciójához kapcsolódó eddigi nézeteit. Hiszen feltehető a kérdés: ha Kulcsár Szabó nézetei ennyire evidensen semmisek, hogyan tehetett szert mégis ekkora befolyásra?! Bezeczky analízise ugyanis sok újat hoz, és sokféle tanulsággal jár. Például azzal, hogy Kulcsár Szabó nem teoretikus, hanem irodalomtörténész. Vagy azzal, hogy eszméi az elmúlt évtizedben jelentős módosulásokon mentek át, hogy egyéb apróságokról most ne is beszéljünk, például arról, hogy a szakma a látszat ellenére mintha mégsem olvasta volna el elég alaposan Kulcsár Szabó művét. Vagyis lenne mit pótolnia. De mintha vonakodna ettől. Így mielőtt a könyv az agyonhallgatás sorsára jutna, néhány mondattal szeretném felhívni rá a figyelmet, miközben előrebocsátom, hogy nem vagyok irodalomtörténész, a métier sem külső, sem belső dolgai nem érdekelnek, abban semmiféle értelemben érdekelt nem vagyok. Ezért nem annyira a céh, mint inkább a stílus vagy hangütés, a tónus oldaláról vizsgálom majd Bezeczky kötetét.

Mindenekelőtt szembeötlő, hogy Bezeczky minden esetben teljes terjedelmében kiírja Kulcsár Szabó Ernő nevét – ha emlékezetem nem csal, egyetlen egyszer sem hozza a kézenfekvő és rövidebb Kulcsár Szabó alakot (kivéve, ha Szabó Lőrincről esik szó, de ez ekkor érthető.) Apróság talán, de számomra perdöntő stiléma. Ezzel ugyanis Bezeczky egyrészt eltávolít tárgyától (önmagát és az olvasót egyaránt), másrészt mintegy gunyorosan fejet hajt a nagy irodalmár előtt, aki eszerint még a nevében sem rövidülhet. Szóval, képzeljünk el egy Hegelről szóló könyvet, melyben minden esetben ez állna: Georg Wilhelm Friedrich Hegel. Hogy az álkomolyság fokozódjék – talán éppen a Hegel-fordításait hihetetlen szószedettel ellátó Szemere Samu mintájára – Bezeczky félelmetesen tudományos tárgymutatót is kapcsolt a könyvhöz, benne ilyen kifejezésekkel: „vadonatúj dialogikus horizontmozgás”, vagy egyszerűen csak ennyi: „aggodalom”.

Másik jelentős stíluselem a kérdés eszköze. Bezeczky feltehetően a legerősebb kérdező a pillanatnyilag rendelkezésre álló magyar irodalomtudományi páston. Már korábbi kötetében (Véres aranykor, hosszú zsákutca) is közölt egy tanulmányt, amely szinte csak kérdésekből áll. Az új könyvben a kérdések – noha szinte egyikük sem szónoki! – gyilkos erejűvé válnak. Egy részlet a legelejéről, mely Kulcsár Szabó kötetének (melyet kimondva, kimondatlanul Bezeczky kissé Nagy Elbeszélésként, vagy regényként kezel) elbeszélői eljárásait célozza: „Van-e központi hőse a könyvben elbeszélt történetnek? Milyen viszonyban áll főhős és elbeszélő egymással? Hol játszódik a történet? Milyen történetsémával lehet leírni a könyv cselekményét?” És aztán nincs megállás, a keresztkérdések zápora zúdul az olvasóra és Bezeczky könyvének főhősére („aki”, mint később kiderül, részben a Posztmodern, részben az Irodalomtörténész alias Kulcsár Szabó Ernő): „Mit mond a könyv: a helyszín az elbeszélt történet időhatárai között vált vidékiessé, vagy valamilyen, de nem lebecsülhető mértékben mindig is az volt? Milyen volt tehát a kapcsolat a helyszín és a világirodalmi központok között az elbeszélt történet kezdete előtt? Másként fogalmazva: mi is az, amit a könyv szerint megszakított 1945, majd az 1948-ban bekövetkezett politikai fordulat? S mi lett a történet végkimenetele?” Nem folytatom. A kérdések mindegyike telibe talál, és választ is követel.

A jeges elemzés a kötet legnagyobb erénye. És akik úgy vélik, Kulcsár Szabóról már nincs mit mondani, azok figyelmébe ajánlom, a tényt, hogy még soha senki nem vette ennyire komolyan Kulcsár Szabó nézetrendszerét, még soha senki ennyire mélyen nem merült bele egy irodalomtörténeti világba-látomásba, ami azért nagyfokú udvariasságról is tanúskodik. Bezeczky szinte mániákus érdeklődéssel búvárolta végig nemcsak az elemzett munkát, de szinte Kulcsár Szabó egész eddig produkcióját, és ennek lesújtó végeredményét nem a Kulcsár Szabó vitapartnereit többnyire jellemző hitvitázó vértolulásokkal és epés szidalmakkal köríti (első helyen e téren Domokos Mátyást kell említeni). Éppen ellenkezőleg. Hangja mindvégig egy angol-szász teadélután rezerváltságával szól, ugyanakkor Buster Keaton-i fapofával viszi be irtózatos poénjait. Egy példa, melyet Kulcsár Szabó egyik megjegyzéséhez fűz, miszerint őt rendszeresen félreértik: „Amikor tehát az >én megsemmisüléséről< olvasunk, akkor az ilyesmit ezek szerint minden egyes alkalommal úgy kell érteni: >ami a posztmodern teoretikusok gyakori tévedése szerint az én megsemmisülésének látszhatik<. Magára vessen, ha valaki nem figyelt vagy nem olvasta ezt a helyet.”

Bezeczky persze nem csak fölteszi, de meg is válaszolja a maga kérdéseit, ráadásul többféle, igen körültekintő feleleteket közöl – melyek természetesen újabb kérdéseket hívhatnak elő, így a kötet minden látszattal szemben, szerfölött toleráns. Egyik, de nem egyetlen summája: „Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténeti vállalkozásának ellentmondásossága abban áll, hogy hamisítatlan fejlődéselvű logikával, referencialitást és egyetemes perspektívát alkalmazó, oksági viszonyokon alapuló teleologikus elbeszéléssel állítja elő a fejlődéselvű logika, a referencialitás, az egyetemes perspektíva, az oksági viszonyok és a teleologikus elbeszélés tagadását.” Ha ez a jellemzés igaz, akkor – és ezt már én teszem hozzá – Kulcsár Szabó olyan marxista (vagy az ő szóhasználatával élve, bolsevik), aki a marxizmusát (leninizmusát?) felszámolva, mintegy önmaga ellenére és teljesen szándéktalanul – a jó öreg hegeli „megszüntetve-megőrizve” elv alapján – állítja elő ismét a megvetett marxizmust.

Ennyit kedvcsinálónak. Most a szakembereken a sor.
Bezeczky Gábor: Irodalomtörténet a senkiföldjén. Kalligram, Pozsony, 2008, 155 oldal, 1800 Ft

Bán Zoltán András

http://www.litera.hu/hirek/jeghideg-elemzes

Kategória: Uncategorized | Címke:: aki felfújta magát VALAKIvé, Bezeczky Gábor korszakos jelentőségű kritikája, egy senki a Senkiföldjén |