Freitag, 5. August 2011

Ivan der Schreckliche in Windel (Rettegett Iván pelenkában)

Ivan the terrible wrapped in diaper (Rettegett Iván pelenkában)

Szerző anonymanalyst @ július 27, 2011

Az alábbiakban a „magyar Zsdanov” sorozat folytatásaként Bundula István Magyar Narancsban megjelent írását adjuk közre, amelynek tárgya szintén Bezeczky Gábor korszakos jelentőségű Kulcsár-Szabó-kritikája. Nem véletlen, hogy Kulcsár-Szabó mind a mai napig nem volt képes válaszolni rá. Miközben Bundula végigiveszi, hogy szedi ízekre Bezeczky a Kulcsár-Szabó-szövegeket, hogy bizonyítja be, hogy a nagy “tudós”-nak nincs is koncepciója, csak nevetséges „elgondolásai” és üres frázisként puffogó nyakatekert álterminusai vannak, azt tartja a legszórakoztatóbbnak, ahogy a magyar irodalomtudomány rettegett diktátora betojt kisdiákként, a bemagolt lecke felmondásával hajkurássza Hans Robert Jauss tanítóbácsis dícséretét. – A szerk.



Szerző: Bundula István
Narancs XXI. évf. 15. szám – 2009-04-09
kultúra – kritika
Könyv – A mese vége – Bezeczky Gábor: Irodalomtörténet a senkiföldjén
Bezeczky Gábor a hazai irodalomtudomány egyik meghatározó alakjának, Kulcsár Szabó Ernőnek (KSZE) a főművét, A magyar irodalom története 1945-1991 című összefoglalóját elemzi könyvében. Ez a tény már jóval a megjelenés előtt izgalomba hozta nemcsak a szűkebb szakmát, de a kritikusi világ egy részét is. Ennek oka egyszerű, de azok számára, akik az irodalomtudományos élet viszonyait nem ismerik, e várakozás érthetetlennek tűnt – főleg, hogy az analízis tárgya 1993-ban, másodjára pedig 1994-ben jelent meg.

Nos, e hangulat mindenekelőtt azért alakult ki, mert Kulcsár Szabó Ernő munkásságáról kritikus könyv készült. Hogy ez miért is szenzáció 2009-ben, annak utánakérdeztem. Az alábbi hallomásoknak lehet valóságos alapjuk, de lehetnek puszta szóbeszédek is, amik mondjuk szakmai irigység miatt kaptak lábra. Tehát: KSZE nem pusztán és nem elsősorban tudományos teljesítménye, hanem a tudományos élet struktúrájában elfoglalt pozíciója miatt fontos személy. Egyetemi tanszékek vezetője; tanítványai révén számos műhelyre van befolyása; ösztöndíj- és pályázatipénz-osztó helyek kulcsfigurája. Alakját a kívülálló számára is nyilvánvalóan egyfelől ellenszenv, másfelől pedig abszolút elismerés övezi. Előbbi éppen úgy fakadhat a fentiekből, mint tudományos nézeteinek (a szövegekből is kitűnő) türelmetlenségéből, kizárólagosságra törekvéséből. Valószínűbb azonban – ez már az én következtetésem -, hogy a kettő egyfajta keveredéséről van szó, és azok, akiket irritál KSZE szakmai intoleranciája, a vele szembeni idegenkedést és munkásságának elutasítását megfoghatóbb dolgokba, például az érdemtelenül pozícióba jutott macher képébe vetítik bele. Mindennek a valóságtartalmát nem tudom megítélni – az viszont nem közvetett, hanem közvetlen tapasztalatom, hogy a szűkebb szakmából nemigen akaródzik senkinek megnyilatkozni Bezeczky könyvéről; és van, aki nem is tagadja, hogy kenyérféltésből hallgat. Nincs kétségem afelől, hogy például ezek az irodalmárok a sors egyfajta igazságszolgáltatásaként tekintenek Bezeczky Gábor munkájára – Bezeczky szándékától függetlenül.

Kötözködések
Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténész a kilencvenes évek első felében lett ismert a szűkebb szakmán kívül is, amikor a hermeneutikai megközelítés elkötelezett híveként gyakorlatilag leparasztozta és az új elméletek befogadására képtelen őskövületnek bélyegezte a honi irodalomtörténészi és -kritikusi világ jó részét (ámbár ezt az általam használtnál jóval nyakatekertebb terminusokban fogalmazta meg). Indulatoktól és kölcsönös sértegetésektől terhes vita is kialakult a nézetei – de még inkább provokatív megszólalásai – miatt (erről Bezeczky könyve is megemlékezik), amelyben nemcsak ellenfelei (például Domokos Mátyás vagy Radnóti Sándor), hanem KSZE is jó néhány figyelemre méltó szempontot sorakoztattak föl. Az viszont föltűnő volt, hogy (amint azt Bezeczky Gábor példák sorával ugyancsak kimutatja) KSZE sokszor nem partnerei érveit cáfolta, hanem azt, amit ő azoknak gondolt.
Az, hogy KSZE nehézkesen vitatkozik konkrét emberekkel konkrét problémákról, a maga pőreségében azon a 2003. tavaszi konferencián mutatkozott meg, amelyet az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke szervezett – éppen KSZE egyik, a filológusokat élesen elmarasztaló írásának hatására. Horváth Iván előadásában először analizálta részletesen a KSZE képviselte irodalomtörténészi módszert, és a Kulcsár Szabó körül addigra már kialakult iskola munkásságát. Főbb megállapításai lényegében egybecsengenek a Bezeczkyéivel: KSZE állításai sokszor nem pusztán homályos, hanem zavaros és ellentmondásos premisszákra épülnek; működését mérhetetlen, arrogáns (tudományos) felsőbbség- és etalontudat, egyúttal ájult tekintélytisztelet jellemzi. (A tekintélytisztelethez egy adalék: a Magyar Napló 1993. november 26-i számába KSZE interjút készített egyik példaképével, Hans Robert Jauss-szal. Ma is szórakoztató olvasmány, ahogyan az itthoni szakmai élet kérlelhetetlen és rettegett Kulcsár Szabója “kérdéseiben” stréber kisdiákként mondja fel a kötelező tananyagot Jauss professzornak. Aki aztán néhány válaszát “igen”-nel is kezdi, elismerve mintegy az interjúer igyekezetét.)
Mint Horváth meggyőzően kifejtette, KSZE hiába tekinti magát a “hazai hermeneutikai fordulat” végrehajtójának, az MTA Irodalomtudományi Intézetében már a hetvenes években foglalkoztak Gadamer, Habermas vagy Jauss munkásságával – mégpedig a nemzetközi tudományosságban is figyelmet kapott módon. Horváth vitára ingerlő állításaira (és stílusára) KSZE a helyszínen reagált, de hogy mit, arra ma már csak Horváth viszontválaszából lehet következtetni. KSZE hozzászólása ugyanis nem olvasható a világhálón, helyette csupán egy rövid, a vita úgymond személyeskedő hangnemét kifogásoló nyilatkozat tudósít a megbírált személy megbántottságáról.
Bezeczky Gábor állításai tehát nem előzmény nélküliek – az újdonság erejével minden bizonnyal azért hatnak, mert a 2003-as bírálatnak nemhogy folytatása, de komolyabb visszhangja sem volt.

Tarthatatlan alaptételek
Bezeczky Gábor nemcsak KSZE irodalomtörténetét szedi ízekre, hanem a Kulcsár Szabó nézeteinek tágabb kontextusát jelentő egyéb tanulmányait is. A szerző nagy aprólékossággal vizsgálja tárgyát, következetes érveléssel, idézetek sorával támogatva fogalmazza meg állításait és – elsősorban – teszi föl kérdéseit. Noha akad elismerő megjegyzése is, a végeredmény egyértelmű: KSZE rendszere mondatonként porlad szét és száll a semmibe Bezeczky vizsgálatai nyomán. KSZE – a magyar irodalmi élet 1945 utáni provincializmusáról, a múlt folyamatait egyedül értelmezni képes “élő irodalmiságról” szóló – alaptételeinek tarthatatlanságát a szerző viszonylag egyszerűen, a szövegszerűen is igazolható önellentmondások sorával mutatja ki. Példák sokaságával illusztrálja a már Horváth Iván által is pellengérre állított tudálékoskodó fráziskészlet ürességét is. (Mondjuk a “vadonatúj dialogikus horizontmozgás” kifejezését; egy helyütt pedig, miután idéz KSZE-től – “a kérdések ugyanarra vonatkozása nélkül semmiféle horizontösszeolvadás nem jöhet létre”-, pikírten megjegyzi: “A ‘horizontösszeolvadás’ a szerző elgondolásában nem más, mint a megértés.”)
Az irónia nemcsak ezekben a passzusokban, de általában is jellemzi Bezeczkyt: KSZE irodalomtörténetét “mesének”, vagy némi engedménnyel “elbeszélésnek”, esetleg “önéletrajznak” jellemzi, amelynek főhőse, afféle “trónra törekvő hercegként”, a posztmodern – és persze maga Kulcsár Szabó Ernő. Vagyis a múltat értelmezni hivatott jelenbeli “irodalmiság”. Bár KSZE a maga személyiségét hangsúlyosan a háttérben kívánja tartani az értelmezés során, Bezeczky szenvtelenül mutat rá, hogy “ezen a ponton bizonyosan nem a jelen irodalma, hanem a jelen irodalmától, kritikájától és irodalomtudományától önmagát látványosan megkülönböztető irodalomtörténész írja az irodalom történetét”. Továbbá “ugyanez magyarázza meg azt is, ahogyan az elbeszélő elhelyezi magát a mesében. Úgy véli, nem egyszerűen a személyes vélekedésének, pusztán a saját értelmezésének, kizárólag egyéni gondolatainak ad hangot, hanem a rajta keresztül megvalósult hagyománytörténést és hatástörténetet engedi szóhoz jutni.”
A korszak irodalomtudományát en bloc a vidékiség (KSZE nyelvi leleményével: a “térségi” jelleg) és az “ázsiai szellemiségnek” való behódolás miatt elmarasztaló Kulcsár Szabó gondolati bukfenceit Bezeczky maliciózusan sorjázza, majd megjegyzi: “Ha ez az állítás igaz volna, Kulcsár Szabó Ernő egyáltalán nem találkozhatott volna olyan emberekkel és közösségekkel, akik és amelyek fenn tudták tartani szellemi függetlenségüket, sőt maga Kulcsár Szabó Ernő sem vonhatta volna ki szellemi cselekvéseinek formáit a marxizmus befolyása alól. Ha viszont neki sikerült, sikerülhetett másnak is.” Bezeczky látványosan nem vagy alig használja KSZE fölfogására a “nézet” vagy a “rendszer” szavakat, amik világosan utalnának valamiféle koherens gondolatiságra. Ezek helyett a némileg lekezelő “elgondolás” kifejezést preferálja.
A leggyilkosabb észrevétel mégis az, ahogyan Bezeczky kimutatja: a Kulcsár Szabó-i okfejtés néhány elméleti tétele félrefordításon alapul. KSZE ugyanis az angolszász irodalomtudomány vonatkozó munkáit németből ültette át magyarra, és a dupla fordítás óhatatlanul torzuláshoz vezetett.

*
Bár a levont következtetésekből és a föltett kérdésekből kihüvelyezhető egyfajta végső konklúzió, egyértelmű összegzés nem olvasható Bezeczky könyvében. E sorok írója Bezecky Gábor szövege alapján a következőképpen summázná a bírálat tárgyát képező Kulcsár Szabó Ernő-féle irodalomtörténészi és kritikusi fölfogást: a saját igazságát egyedülinek tételező, önmagát a nemzetközi tudományosság itthoni letéteményesének tekintő, az elméleti fölkészültséget a más nézetűektől elvitató magatartás. Durvábban: elsősorban a német irodalomteóriára figyelő, annak fogalomkészletét, eredményeit jól-rosszul megemésztő és ellentmondásos elméletté összegyúró szűk horizontú teleológia. Amelynek a korlátoltsága éppen abból fakad, hogy a megtalált egyedül üdvözítő módszer birtokában nem látja a saját korlátait. Van erre egyértelműbb kifejezés is, mégpedig az, amellyel KSZE oly nagy kedvvel minősíti vitapartnereit: provincializmus.
Lehet, hogy Bezeczky Gábor analízise minden alapossága ellenére is vitatható néhány, esetleg számos ponton. De hogy az ellenállítást megfogalmazó majdani vitapartnernek Bezeczky igényes bírálata után nem lesz könnyű dolga, abban biztos vagyok.

Bundula István

http://www.magyarnarancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=18742


Kategória: ELTE | Címke:: agresszió, érdemtelenül pozícióba jutott macher, Bundula István a Magyar Narancsban, gyenge nyelvtudás: félrefordítások, korlátoltság, Kulcsár-Szabó Ernő, nyakatekert nyelv, szűk horizont, tarthatatlan alaptételek, vidékiesség, zavaros premisszák | Szerkesztés | 35 Hozzászólások »

Keine Kommentare:

Kommentar veröffentlichen