Peter Weir 1989. évi alkotása Robin Williamsszel, Robert Sean Leonarddal és Ethan Hawke-kal a főszerepekben talán a legkedvesebb filmem. A Welton Akadémia angol irodalmat oktató tanárának, John Keatingnek (Robin Williams) a kikészítéséről és elüldözéséről szól. Az Akadémia középszerű oktatógárdája nem viseli el gyújtóhatású, tehetséges kollégájuk népszerűségét, aki nonkonformizmusra neveli diákjait. Az alábbi kép az utolsó jelenetet ábrázolja, amelyben a kicsapott tanár mellett a padra felállva tiszteleg az osztálynak az a része, akikben a tanár szenvedélyes és romantikus eszméi kitörölhetetlen nyomot hagytak. A javíthatatlan konformisták fejüket lehajtva arra a nevetséges tankönyvre merednek, amelynek bevezetőjét – mint haszontalan szemetet – Keating első órája alkalmával kitépette velük.
Bár az alábbi poszt címszereplője is angol tanár, semmi hasonlóság nincs közte és a filmbeli John Keating között. Hacsak nem a “holt költők társaságának” szeretete…
Szerző: Pulchra
Petrőczi Éva, a tudós (?) és a költő (?)
Petrőczi Éva „költői életművének” felépítésében nem riad vissza a legvisszataszítóbb eszközöktől sem. Ezek egyike a híres emberekhez, a régi és a közelmúlt nagyságaihoz való gusztustalan dörgölődzés. Nevét is így találta, helyesebben lopta el Petrőczi Kata Szidóniától. Mégse lehet híres kálvinista költőnő eredeti nevén, Ludvig Éva Alice-ként. Így aztán „olvastam, költőtárs, olvastam művedet…” rikoltással foglal helyet már halott, tehát védekezni képtelen alkotók mellett. Egyik „versében” leírja azt, hogy felnéz a Reviczky u. 7. ablakára, s látja ott „Mihályt és Lőrincet”, (Babits Mihályt és Szabó Lőrincet) akik kollegiális jóindulattal néznek le rá. Babits és Szabó nem tud tiltakozni, mint ahogy Jékely és Rab Zsuzsa sem, kik ugyancsak elcsodálkoznának azon, hogy életükben milyen nagyra becsülték (volna) Petrőczit. De a túlvilágról nem szoktak helyreigazítást kérni.
Evés közben jön megy az étvágy – és ezt nem csak metaforikusan kell érteni, elég, ha egy pillantást vetünk Petrőczi hatalmas termetére. Költői „étvágya” magyar nagyságokkal jóllakva most világirodalmi nagyságok bekebelezéséhez kezd. Rögtön egy Nobel-díjas költő, Joszif Brodszkij életművébe harap bele „Variation on a Virgil-Theme, from the Aeneid to Brodsky’s Aeneas and Dido and its further paraphrases” című írásában. Az opusz az Orpheus Noster 2009/1. számában jelent meg, a férj, Szabó András dékán helyi kőnyomatosában a 129-136. oldalszámok között.
Ebből megtudjuk, hogy Joszif Brodszkij éppúgy mindennapi társa Petrőczi életének, mint annak „irodalmi nagyanyja”, Marina Cvetajeva. Ostoba kötözködés lenne, ha megkérdeznénk, vajon érti-e Petrőczi irodalmi rokonainak anyanyelvét, tudjuk, hogy NEM. A RefLapban próbálkozott Brodszkij két szóból álló verscímének „lefordításával”: két szarvashiba született belőle. Most még magasabbra tette a mércét: egyenesen költői versenyre kel Brodszkijjal, „kiigazítja” annak maszkulin szemléletét a maga feminin (???) látásmódjával. Brodszkij Aeneas és Dido című művéről állít össze egy kompilációt neves angolszász tudósok írásaiból – saját nevetségesen önhitt megjegyzéseit zárójelbe téve hozzá. Brodszkij orosz nyelvű művének két angol fordítását hasonlítja össze egymással: az orosz eredetit figyelmen kívül hagyja. A harmadik változat Baka István verse. Baka, aki a Brodszkij-verset orosz eredetiből lefordította, saját versében Aeneasként egy későbbi időpont perspektívájából tekint vissza Didora és kettőjük elválására.
És ekkor jön a páratlan fegyvertény: a Dido perspektívájából született negyedik költeményt maga Petrőczi írta. Petrőczi, a TUDÓS elemzi Petrőczi, a KÖLTŐ „művészetét”. Mit tesz Isten, tetszik neki, nagyon tetszik neki! Aláhúzza, a költő (saját maga) tudományos elmélyültségét: foglalkozott az (azóta bedőlt) doktori iskola foglalkozásain Brodszkij elméleti műveivel, így tudott ennyire kongeniális művet alkotni. Ezzel pedig belépett Vergilius, Brodszkij (Nobel-díjas) Lowell, Baka sorába. PETRŐCZI, a költő VILÁGIRODALMI NAGYSÁGGÁ VÁLT PETRŐCZI, A TUDÓS MEGALAPOZOTT VÉLEMÉNYE szerint. De túl is szárnyalja őket, hiszen, mint a költőnő-tudósasszony megfogalmazza: „Ezt a ‘férfiszempontú’ olvasatot törte meg tizenegyedik verseskötetem címadó költeménye, a ‘Dido utolsó üzenete’, amely a szerencsétlen sorsú szerelmes asszony szemszögéből láttatja a történetet.”
De hiába minden fortély és ármány: Petrőczi örökre „displaced person” marad mind a művészet, mind a tudomány világában. Próbálkozik a nagy költőkhöz dörgölőzve visszfényt nyerni silány zöngeményei számára. Nem fog sikerülni. Neki csak egy dolgot sikerült, de azt tökéletesen: létrehozni: ÖNMAGA PARÓDIÁJÁT. Petrőczi egy életművet épített ki szándékolatlan önparódiából. Amely annál nevetségesebb, minél komolyabban veszi magát.
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen